napló 3 - Dívány

A héten jelentkeztünk bölcsődébe, és az egész maga volt a horror és a borzalom.

Abigél Mikulásünnepségen járt, és találkozott a Mikulással.

A számítógépek, okostelefonok és tabletek világában egyre ritkábban írnak kézzel az emberek, holott a kézírással való felhagyással rengeteg dolgot veszítenek.

Új impulzusokra vágytam. Soha át nem élt kalandokra. Egy teljesen más közegben, mint amiben addig éltem. Aztán egyszer csak fogtam magam, és lefoglaltam egy hajóutat Dél-Amerikába. Akkor még csak annyit tudtam, hogy négy-öt hónap alatt szeretnék körbenézni Brazíliában, Argentínában, Bolíviában, Peruban és Kolumbiában. Egy túrazsákkal, és a lehető legszerényebb költségvetésből. Akkor még az én fejemben is olyan romantikus képek pörögtek le, mint amilyenek a digitális nomádok Instagramján sorakoznak: tengerparti vityilló, függőágyban lazulós meló, hashtag carpe diem.

Német szomszédunk gyalázkodó levélben kifogásolta, miért élősködünk az állam nyakán. Aztán kiderült róla: magyar.

Bármennyire jó dolog terhesnek lenni, hamar elérkezik az a pont, mikor a terhes nő elkezdi magát bálnának érezni, és emiatt néha rossz kedve is lesz.

A héten leginkább itthon tettünk-vettünk a mamával.

Ma voltam a Fecskében.

Nyugodtan, szinte eseménytelenül telnek a napok így a 23.

A legjobb dolog a héten az volt, hogy minden nap a mamával fürödtünk a nagy kádban.

Ha az ember terhes lesz, és ezt a hírt nyilvánosságra is hozza, onnantól kezdve a szülésig alapvetően három kérdésre kell majd napjában többször válaszolnia, - azon kívül persze, hogy mikor szül.

Szevasztok!Innen a hungarian rivieráról írom a naplómat, ahova a Mama lehozott minket, mert nagyon izzadtam a kánikulában a panelben.