A körzeti suli tíz percre van, viszont a bevándorlók integrálására külön iskolát tartanak fent, mi ide járunk majd, legalábbis eleinte biztosan.
A hivatalban senkit nem érdekel, miért költöztünk az országba, és az is be tud jelentkezni, aki alig beszéli a német nyelvet.
A gyerekek reakcióit elnézve időbe telik, míg megértik: nem az a ciki, aki meztelenül strandol, hanem aki nem tud, vagy akar efölött napirendre térni.
A bérletet az iskolától kapják, a diákot azonnal a kezünkbe nyomták, a kaját online fizetjük, három menüből választhatnak.
Az idei tanévben négy bevándorló gyerek érkezett az iskolába, ebből ugye három az enyém.
Család. Napi rutin. Túró. Csak néhány dolog azök közül, amelyek három hónap máshol élés után hiányoznak.
Az őszi szünet után a matekot és az angolt tanulják majd a normál, német osztállyal, majd hat hét után még két tárgyat.
Sok szempontból érdekes és lenyűgöző dolog egy működő demokráciában élni. Nyolc dolog, ami itt jobban megy.
A keletnémetek is lusták, a kutyaszar mindent beterít, szelektív hulladékgyüjtés pedig csak elméletben létezik.
Menni, menni, el innen. A négyből három ősszel már kint kezdi az iskolát, a férjem céget alapít, és megvan a lakás is. Júliusban indulunk!
Kiderült, a hivatalos, 60 napos határidő valójában 160 is lehet, úgyhogy ingázunk majd ügyintézni.
Fél év iskola, két "sehr gut" és egy "gut" bizonyítvány után elég nagy kő esett le a szívünkről. Az esélyegyenlőség Németországban nem csak duma.
