Menni, menni, el innen. A négyből három ősszel már kint kezdi az iskolát, a férjem céget alapít, és megvan a lakás is. Júliusban indulunk!
Kevesebb, mint egy évvel ezelőtt döntöttük el, hogy négy gyerekkel együtt emigrálunk. Tavaly júniusban egy csodálatos autós körutat tettünk Ausztriában, ahol a szívünk szakadt meg a hazafelé vezető úton. Itthon az elkészített fotók felett órákig tudtunk nosztalgiázni, aztán pár hét múlva megfogalmazódott bennünk az elhatározás: menni, menni, menni. El innen.
Hogyan?
Az úgy történt, hogy nagyot sóhajtva a férjemhez fordultam:
- Költözzünk Ausztriába.
- Jó. De ha már költözünk, nem lehetne inkább Németország?
- Jó.
Ennyi volt az egész. Rólunk azért tudni kell, hogy viszonylag gyorsan és magabiztosan döntünk, illetve vágunk bele mindenbe, volt már itt rapidrandi, rapidösszeköltözés, rapidesküvő és rapidbaba is.
Miért?
Mert nem bízunk sem a magyar politikai helyzetben, sem a magyar oktatási rendszerben. Számunkra ez az ország már rég nem az az ország, ahol könnyű szívvel nevelgetnénk a jövőben a gyerekeinket. Nem akarjuk, hogy a gyerekek ott tanuljanak, ahol arra kíváncsiak, mit nem tudnak, figyelmen kívül hagyva, hogy mi az, amit igen. Szeretnénk, ha minimum egy-két idegen nyelvet tökéletesen beszélnének, mire felnőnek, erre pedig végképp alkalmatlan a magyar nyelvoktatás. Jó lenne havonta nem tízezreket költeni hobbijukra, a zenélésre, amire szintén minimális mennyiségű iskolában van lehetőség.
És tudják mit? Nem szeretnénk, ha a gyerekeink abban nőnének fel, hogy itthon következmények nélkül lehet buzizni, zsidózni, cigányozni, és ahol lassan az a deviáns, aki nem gyűlölködik.
Munka?
Nem vicc, döntésünk után másnap a férjem és én is szóltunk a munkahelyünkön, hogy mire számítsanak, vagyis, hogy cirka egy év múlva dobbantunk. Férjem szinte azonnal keresgélni kezdett Németország egész területén állást, nekem szerencsére könnyebb dolgom volt, hiszen internetes firkászként igazából tök mindegy, hol van a munkavégzésem helye.
És a gyerekek?
Egy kicsit sokkot kaptak, aztán egyre jobban izgatni kezdte a fantáziájukat a dolog. Tavasszal aztán kitaláltuk, hogy megmutatjuk nekik, hová is fogunk költözni, onnantól kezdve pedig megy a fülrágás, hogy mikor megyünk már. Egyből rácsodálkoztak arra, hogy Németországban nem húzzák le a fagyikanalat ezerszer, ráadásul nincsenek az utak mellett szeméthalmazok. (Ja, bocsánat. Drezda külvárosában láttunk egy árválkodó papírpoharat, meg is jegyezték epésen, hogy biztosan magyarok utaztak errefelé.)
Terveink szerint a mélyvízbe dobjuk őket, szeptemberben egy német iskolában kezdenek, reméljük, egy éven belül megtanulják a nyelvet, de nem leszünk akkor sem csalódottak, hogy nehezebben megy nekik. Bendegúz (14) évek óta angolt tanul, és most ugyan elvégzett egy német gyorstalpalót, az annyit is ért, húsz órából öt órán keresztül a berendezési tárgyak nevét tanulták, szinte nulla nyelvtani alappal lett vége a tanfolyamnak. Botond (13) jóval jobb helyzetben van, német nemzetiségi iskolában kezdett, és a későbbiekben is németet tanult - immáron hatodik éve. Az oktatásnak köszönhetően viszont közelében sincs a remélt tudásnak, Németországban egy hónap alatt többet fog felszedni magára. Rozival (11) kapcsolatban vannak félelmeim, gyakori a félrehallása, így nehéz lesz megtanulnia bármilyen idegennyelvet is. Kátya (9 hónap) remek esélyekkel indul, remélem, kétnyelvű kislány lesz.
Na de a munka?
Ja igen, időközben változtak a tervek, férjem végül úgy döntött, saját német céget alapít. Bevállalt volna ő mindent, a rakodómunkástól a szállítóig, ami azért erős egzisztenciális veszteséggel járt volna, paráztam is kicsit, hogyan fogja viselni a helyzetet. Így azért ebből a szempontból megnyugtató a dolog, másrészt lehet tömérdek más buktatója a történetnek. Plusz jóság, hogy az itthoni munkáját a férjem is tudja neten intézni, így sem ő, sem én nem égetünk fel mindent a hátunk mögött, és lesz fix jövedelmünk a cégen kívül is.
Előkészületek?
A legfontosabb dolog a tőke. Hogy minél többet tudjunk spórolni, döntésünk után nem sokkal anyámék kis panellakásába költöztünk egy 150 nm-es bérelt családi házból. Ezen a ponton azért rendesen volt morgás a gyerekek részéről, a fiúknak ugyanis nem tetszett, hogy egy szobán kell osztozniuk egy ideig, de el lett nekik magyarázva, hogy ezzel jár a projekt. Internetes kutakodásunk alatt dőlt el az is, hogy inkább a keleti oldal felé vesszük az irányt, Münchenben ugyanis kétszer annyiba kerül egy akkora lakás bérlése, mint például Drezdában.
Férjem is beiratkozott egy nyelviskolába, amit szintén nagy csalódással hagyott félbe, és azóta itthon gyakorolja a nyelvet. Lelkes, lassan jobban megy neki, mint nekem, aki elég jól beszélt még évekkel ezelőtt. A kezdeti nyelvi akadályokat úgy szerettük volna áthidalni, hogy németül perfektül beszélő édesapámat megkértük, menjen ki a férjemmel Drezdába céget alapítani, lakást keresni, ügyeket intézni. Aztán pár hét múlva utánuk megyek a gyerekekkel. Egy nem várt betegség és egy közelgő operáció viszont alaposan bekavart nekünk, apámra a tervek szerint júniusban egy szívműtét vár, még azt sem lehet tudni, mikor gyógyul fel, mikor lesz mozgatható.
Akkor ezt így hogy?
Megvárjuk, míg teljesen meggyógyul - döntöttük el, addig is spórolunk, minél több euróval megyünk ki, annál jobb. Legalábbis ezzel nyugtattuk magunkat, apám viszont még időpontot se kapott a műtétre, így pedig az egész elképzelés, miszerint a sulit már Németországban kezdik a gyerekek, kezdett dugába dőlni. Férjem lelkesedése is alább hagyott, úgyhogy egy drezdai fényképek felett sóhajtozós este alkalmával megint odafordultam hozzá:
- Nézzük meg, mennyi pénzünk van, számoljuk ki, mennyiből tudunk kint megélni, és költözzünk ki együtt, jó?
És akkor aznap este, tíz perccel a számolgatások után telefonáltam apáméknak, hogy júliusban költözés lesz, de nemcsak a férjem megy ki Németországba, hanem én is, az összes gyerekkel, aztán lesz, ami lesz, kint megvárjuk.
Folytköv., következő posztomban a lakáskeresésről és annak árnyoldalairól lesz szó.
