Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Pompeji pusztulását a város lakói közül többen élték túl, mint hinnéd: hogy mit éltek át, ahhoz visz mindenkit közelebb a Pompeii: Egy város titkos élete Tom Hiddlestonnel, egy háromrészes doku-drámasorozat a National Geographic és a Disney+ műsorán.
Hiddleston nevét a legtöbben a Bosszúállókból ismerik, azt kevesebben tudják, hogy a színész klasszika-filológia szakon végzett. Pompeji történetét szakemberekkel karöltve meséli el: geológus, pszichológus, régészek és egy történész, Steven Tuck segítségével hozza közelebb a Vezúv kitörésének valódi történetét.
Steven Tuck 2025-ben könyvet is kiadott Pompeji tragédiáját túlélőkkel kapcsolatos kutatásainak eredményeivel: az adatbázis, melyet egy évtizednyi fáradhatatlan munkával létrehozott, segít abban, hogy emberi sorsokat tudjunk a történelmi eseményhez kapcsolni. A sorozat amellett, hogy hiteles, közel hozza a több ezer éve megtörtént eseményeket – és megmutatja azt is, milyen sok dolog köti össze a 21. század emberét az ókori emberekkel.
A Pompeii: Egy város titkos élete Tom Hiddlestonnel a National Geographic műsorán július 26-án debütál, de a Disney+ előfizetői már július 23-tól streamelhetik. A Dívány lehetőséget kapott arra, hogy a sorozatról és kutatásairól Steven Tuckot kérdezze – még azt is kiderítettük, mennyire jó Tom Hiddleston latinja a valóságban.
Miért épp Pompejit kezdte el kutatni ókortörténészként?
Beszéltem Tom Hiddlestonnal is erről, és mind a kettőnk ugyanabból az élményből merítette az érdeklődését: tinédzserként jártunk Pompejiben. Én persze húsz évvel korábban, mint ő, de mind a ketten beleszerettünk. Csodálatos volt végigsétálni a városon, megfogott az élmény. Elkezdtem latinul tanulni, az egyetemen ókortörténetet hallgattam, és idáig jutottam.
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
Tehát megerősíti, hogy Tom érdeklődése is őszinte a téma iránt?
Abszolút, és már hosszú ideje igaz ez rá.
A sorozatban folyamatosan megjegyzéseket tesz Tom latinjára – árulja el, milyen az a valóságban?
Azt kell mondanom, hogy a latin és a görög kiejtése egyaránt fantasztikus.
Én is, a feleségem és sok barátom is tanít latint, mindenkinek leesett az álla attól, hogy milyen jó.
A sorozatban valóban van egy visszatérő poén a latinjáról, de higgye el, ez fikció – viszont ez az egyetlen fiktív eleme. Minden egyéb megfelel a valóságnak, ezzel viszont játszottunk egy kicsit.
Pompeji túlélőinek történetét mikor kezdte el kutatni?
Köszönöm, hogy megkérdezte, így megemlíthetem egykori egyetemi oktatóm, Rufus Fears professzor nevét. Ő volt az első, aki megemlítette nekem, hogy voltak, kik kijutottak Pompejiből, és azt is, hogy kutatnunk kellene őket.
Az ötlet azonnal megfogott. Újra meg újra visszatértem Pompejibe, és felfedeztem, milyen sok bizonyítékot találni arra, hogy sokan kijutottak. Üres istállók, hajók hűlt helye… A páncélszekrények, amelyekben az értékeket tartották, üresen vártak minket.
Nagyon sok minden hiányzik Pompejiből ahhoz képest, hogy úgy tudtuk, mindenkit maga alá temetett a vulkán.
Az egyetemi tanárom ötlete alapján kezdtem el kutatni, kik és hogyan juthattak ki a városból.
Hogyan állt neki a munkának? Hogyan találta meg ezeknek az embereknek a nyomát?
Ez a munkám unalmas része, azt kell mondjam. Azoknak az embereknek a neveit kerestem más római városok a Vezúv kitörését követő években keletkezett dokumentumaiban, akikről tudtam, hogy Pompejiben éltek a város fennállásának utolsó éveiben.
Az ötlet egyszerű, de rettentően sok időt emészt fel. Pompeji lakosainak neveit egy adatbázisba vezettem fel, azután elkezdtem keresni ezek előfordulásait máshol. A Pompejiből kivezető utak nyomvonalán haladtam, összesen 48 városban néztem utána minden egyes névnek, túlélőket keresve.
A mesterséges intelligenciát segítségül tudta hívni ebben a munkában?
Tíz éve kezdtem a munkát, azelőtt, hogy a mesterséges intelligencia erejét megismertük volna. Ma biztosan bevonnák az emberek az AI-t is ebbe a munkába, de én könyvekkel és online adatbázisokkal dolgoztam.
Ennek a projektnek azok az emberek a névtelen hősei, akik az internetes adatbázisokat összeállították, ókori dokumentumok alapján.
Több százezer interneten elérhető adatbázis létezik, ezekben könnyebb keresni – egy könyvtárból, a hálószobából, akárhonnan.
Ezeknek az adatbázisoknak köszönhető, hogy nem negyven, hanem tíz évembe telt a munka. De igaza van, ma az AI lenne sok ember első lépése egy ilyen kutatásban.
Pompeji humanitárius katasztrófa volt egy olyan időben, amely még nem ismerte a kifejezést. Mi történt azokkal, akik kijutottak Pompejiből és Herculaneumból? Hova mehettek, ki segített rajtuk?
Bizonyítékaink vannak arra, hogy a városvezetés középületeket nyitott meg a menekülők előtt, akiknek a házai összedőltek a rájuk hulló vulkáni melléktermékektől. Az is bizonyított, hogy ezeken a helyeken sokan gyűltek össze – talán véletlenül, talán a szóbeszéd segítségével találtak ezekre. Az is lehet, hogy a város vezetése segítette őket. Tehát Pompejiben tettek az emberek megmeneküléséért.
Az, hogy lovakat és hajókat nem találtunk, arra utal, hogy gyorsan elmenekültek azokkal. A baj azzal volt, hogy akik visszamentek volna Pompejibe másokat megmenteni, kudarcot vallottak. Volt olyan hajó, amelyik visszatért a városba, de nem tudta újra elhagyni a partot.
A vulkán kitörésekor az emberek egyedül voltak, de a következő napokban, hetekben, hónapokban sok segítséget kaptak. Persze a menekülők végezték a munka oroszlánrészét, de római központi segítséggel. Ez azért megnyugtató.
A kiürítési erőfeszítésekről mit tudunk?
A legtöbb bizonyíték azok sorsáról szól, akik nem jutottak ki. A két várost, Pompejit és Herculaneumot 20 óra alatt terítette be a vulkáni hamu. A 20-21. századi ásatások segítettek annak meghatározásában, hogy az áldozatok mikor halhattak meg: erről az árulkodik, milyen mélyen bukkantak rájuk. Nagyon sokan a kitörés utolsó szakaszában váltak áldozattá. Túl sokáig vártak, sok idejükbe telt összegyűjteni a családot, nem hitték el, ami történik, vagy nem értették.
Rájuk a felső rétegekben bukkantak – én térképet is készítettem a városról, megjelölve az összes áldozat pontos helyét.
Sokan messzire eljutottak, volt, akik a kapukig. De aztán mégsem sikerült átjutniuk azokon.
A sorozat a tényeket és a képzeletet vegyíti, amikor túlélők sorsát mutatja be. Kutatóként hogyan állt ehhez?
A csapatot két dolog motiválta: hogy nagyon hiteles legyen az, amit elmesélünk, és hogy emberek köré építsük fel ezt a történetet. Az előbbiben is kérlelhetetlenek voltak – rendszeresen latinból kellett szövegeket fordítanom a hitelesség érdekében. Nagyon vigyáztak. Ugyanaz volt a céljuk, mint nekem, amikor könyvet írtam Pompejiről.
Nagyon kényes egyensúly ez. A kiejtésben, a nevekben, az emberek tartózkodási helyében, a látványban, a házak alaprajzában minden stimmel – mégis az emberek vannak a középpontban. Ez az elv sok jót hozott. Most nem figyel a családom, úgyhogy elmondhatom, hogy ez volt eddigi teljes felnőtt életem legszebb élménye.
Segít is a modern ember számára a megértésben, az események átélésében az, ha hús-vér figurákhoz kötheti azokat?
Igen, humanizálni kell a történelmet. Nem egy természeti katasztrófáról, hanem arról szól ez a történet is, hogy az emberek miként reagáltak egy természeti katasztrófára. Így már nem áll tőlünk olyan távol mindez, sokkal emberibbé válik a történelem. A National Geographic csapata fantasztikusan megoldotta ezt: voltak elég okosak ahhoz, hogy ne tőlem kérjenek tanácsot. A nézőt nagyon megfogja, amit lát. Amikor végre megnézhettem egyes részleteket a sorozatból, engem is mélyen érintettek az érzelmek, amelyeket azok közvetítettek.
Az mennyire újdonság a nézőnek ön szerint, hogy Herculaneum lakosaiért mentőakció is indult?
Lesz, akinek ez új információ, de mindenkit meg fog érinteni ez az elmúlt 20 év eseményeinek fényében. Aki olvasott, nézett híreket ebben a két évtizedben, látott embereket természeti katasztrófák után menekülni, legyen szó vulkánról cunamiról vagy épp hurrikánról. Hosszú sorokban menekültek otthonaikból.
Kiderülhet még bármi új Pompejiről, vagy már tudunk mindent, amit tudhatunk?
Ne felejtse el, hogy Pompeji harmada még mindig feltáratlan, és a városon kívüli területeket nem is kezdték még meg a munkát. Tehát igen, folyamatosan ki fognak derülni újdonságok.
Pár száz éve tartanak a régészeti feltárások, ennek ellenére nem sikerült azokkal végezni még magában a városban sem,
így biztosan kiderülnek még újdonságok, akár olyan dolgok is, amelyek újraírják azt, amit eddig gondoltunk Pompejiről. És ez nagyon izgalmas.
Szóval csak további pár száz évre és sok pénzre van még szükség?
Pontosan, hosszú távon kell gondolkodnunk.
Van még olyan szelete a történelemnek, amit szívesen kutatna és tárna fel a National Geographic-kel közösen úgy, ahogy azt Pompejivel tette?
Ó, ez nagyszerű kérdés – túl hosszú ideje dolgozom ezen a projekten, nem gondolkodtam előre, egy kicsit beszűkült a gondolkodásom, miközben a túlélők százait kerestem. Pedig annyi csodás történet van!
Például Hadrianus fala kapcsán. A fal mellett találtunk római katonák által közel-keleti istenségeknek emelt oltárokat. Ezeknek az isteneknek a nevei sehol máshol nem fordultak elő írásos formában. A kultuszuk eltűnt. Azt elképzelni, hogy voltak emberek, akik magukkal hozták az isteneiket Szíria, Libanonból vagy Irakból, épp a számukra horrorisztikus Észak-Britanniába, egészen elképesztő. Ez tényleg jó kérdés volt. Azt hiszem, meg is született a sorozatötletünk.
Voltak, akik hamar vissza is költöztek Pompejibe: a házak megmaradt emeletein éltek.
