Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A hazai selyemhernyó-tenyésztés egykor virágzó iparágát még Mária Terézia rendeletei alapozták meg. A 20. század elején Magyarország Európa harmadik legnagyobb selyem-előállítójának számított, 1969-ben mégis kivágták az eperfákat, és leállították a selyemgubó-termelést.
„Este van, este van: kiki nyúgalomba! / Feketén bólingat az eperfa lombja” – írta Arany János 1851-ben, versbe szedve egy jellegzetes, Családi körben töltött estét a 19. század közepén. Az eperfa mint olyan nemcsak őt ihlette meg: Gyóni Géza 1903-ban írt verset a „jó öreg eperfá”-hoz, amelynek gallyai közt gyerekként vidáman „eprészett”. Kosztolányi Dezső Po Csü-ji kínai költő modorában verselte meg az úton álló, száraz eperfát, Szép Ernő pedig egyenesen kijelentette:
„Olyan eperfa szeretnék én lenni, ki csókot is hullat azoknak, akik itt száraz szájjal járnak”.
Az eperfa évszázadokon át hozzátartozott a magyar tájhoz: alföldi házak udvaraiban, poros utak mentén és a kifejezetten ebből a célból létrehozott epreskertekben egyaránt megtalálhattuk. E sorok írója is emlékszik még az alföldi nagyszülei házában álló eperfára, amellyel, bár az eper finom volt és édes, sok nyűg járt. Miniatűr gyümölcsei magasan nőttek, így szüretről szó sem lehetett.
A lepotyogott eprek (azon kívül, hogy kikerülhetetlenül elborítottak mindent) gyorsan erjedésnek indultak, ilyenkor édeskés szag lengte be az udvart; ami, természetesen, vonzotta a legyeket. Ennél is rosszabb volt, amikor hernyók lepték el a fát: a kicsi, szőrös jószágok rendíthetetlenül másztak fel mindenhová, s ha nem vigyáztunk eléggé, a hajunkba vagy a nyakunkba is jutott belőlük.
Miből lesz a selyemgubó?
Pedig az eperfák éppen a kicsi, szőrös hernyók, azaz azok gubói miatt kerültek nagyobb számban Magyarországra – ugyanis a levelek kiváló táplálékul szolgáltak a selyemhernyók számára.
A selyem ősidők óta luxuscikknek számított: Kínából indult hódító útjára, s az európaiak egészen Nagy Sándor uralkodásának idejéig azt hitték, hogy egy kínai fa adja az alapanyagát. A selyemből készült ruhadarabokat már a honfoglaló magyarok is ismerték és szívesen viselték; s a Selyemúton át nehezen beszerezhető, költséges textília a középkor és a reneszánsz idején már az uralkodó osztály státuszszimbólumává vált.
Epreskertek és selyemügyi biztosok
A Távol-Keletről Kis-Ázsián és Bizáncon át került – arab közvetítéssel – Spanyolországba, innen pedig Franciaországba, Itáliába és Dalmáciába is eljutott; az 1680-as évek végén pedig Magyarországra is: Passardi Péter János Itáliából Baranyába hozta a selyemhernyókat, a Bánságban pedig az erélyes Mercy Kolozs Florimund grófnak jutott eszébe eperfákat ültetni, „melyeknek épségben tartását drákói szigorral biztosította”.
Az eperfákat nagy tömegben azonban Mária Terézia idején telepítették be Magyarországra: az uralkodónő először 1763-ban rendelte el, hogy minden nagyobb kamarai uradalomban létesítsenek epreskerteket. A selyemhernyó-tenyésztők biztos díjazásban részesültek, Eszéken selyemfonodát létesítettek, s még selyemügyi biztosokat is kineveztek, ők osztották a facsemetéket és a petéket. Egyikük, Sollenghi Károly komolyan vette a munkáját: könyvet írt a selyemhernyó-tenyésztés minden csínjáról-bínjáról.
Gombolyító olasz asszonyok
A második rendelet 1772-ben jelent meg: Mária Terézia a betelepülő új gazdákat kötelezte, hogy
„minden gazda háza előtt legalább 20 jegenye vagy eperfát, ezen kívül – hogy a telepeseket a selyemtenyésztésre szoktassák – különösen kertjébe 12 eperfát ültetni, azok tenyésztéséről gondoskodni tartozik”.
A nagybirtokos arisztokraták (Batthyányak, Károlyiak és Esterházyak) is beszálltak az üzletbe: birtokaikra eperfákat telepítettek, a gombolyításhoz pedig hozzáértő olasz asszonyokat szerződtettek.
A legsikeresebb selyemhernyó-tenyésztők a Délvidéken és Szlavóniában működtek. 1777-től már egyetemen is oktatták a selyem előállításának tudományát; 1784-ben pedig az országot tíz selyemtenyészeti kerületre osztották, amelyek élén egy-egy selyembiztos állt. 1786-ban Óbudán megépült a Selyemgombolyító, azaz filatórium – innen ered a Filatorigát neve.
Széchenyi is belevágott
Gróf Széchenyi István is lehetőséget látott a selyemiparban: itáliai (Piemonte, Lombardia) és franciaországi utazásai után hazatérve maga is belefogott:
„S így lőn, hogy 1826-ban szederfa-kertet álliték Czenken Sopron vármegyei jószágomon”
– számolt be a vállalkozásról. Széchenyinek az 1840-es évekre több ezer eperfát számlált az állománya, s a gróf tanulmányt is írt A selyemrül címmel. Báró Wesselényi Miklós és Bezerédj István szintén foglalkozott a selyemüzlettel, s az 1840-es években évente 479 tonna selyemgubót termeltek Magyarországon. A lendület az 1840-es években kissé megtört, amikor a selyemhernyók Európában terjedő betegsége Magyarországot is elérte, majd az 1880-as évekre ismét felívelés következett be.
Magyarország, a selyemnagyhatalom
Hazánk szinte egész területe alkalmas volt a selyemhernyó-tenyésztésre, így a 20. század elejére Magyarország Európa harmadik legnagyobb selyemtermelőjévé vált, Franciaország és Olaszország mögött. A Hazánk s a külföld című lap 1867-ben például egy budai termesztőt ajánlott az olvasók figyelmébe: „A Széchenyi-hegyre vezető úttól jobbra fekszik eperfák és cserjék közt Mihályfy Antal pesti ügyvéd selymészete.
A termesztés nagyszerűnek mondható, mivel Pest környékén aligha van rendezettebb és célirányosabb tenyészde mint a Mihályfy úré. Minden kirándulónak érdekes leend megtekinteni.”
36 ezer forint selyemgubó-begyűjtésért
Bár a két világháború során az ország eperfa-állománya megfogyatkozott, az 1950-es években ismét napirendre került a selyem előállítása. Országszerte epreskerteket létesítettek, létrejött az Országos Gyógynövény és Selyemgubóforgalmi Szövetkezeti Központ, s a diákok lelkesen jelentkeztek selyemgubók begyűjtésére:
„A Vasmű minden segítséget megadott az ötven sztálinvárosi fiatalnak, hogy hat hét alatt 36 000 forintot kereshessenek selyemgubó begyűjtéssel.
Makói munkatársunk jelentése szerint az ottani MTH ipari tanulói és KISZ-tagjai 11 000 forintot kerestek selyemgubóval” – írta meg a Népszava 1958-ban, hozzátéve, hogy a fiatalok televíziót vettek keresetükből.
A nejlonkorszak kezdete
Az idők azonban változtak, s a szocialista ruhaipar egyre kevésbé igényelte a valódi selymet, ha egyszer a nejlon és a műselyem jóval olcsóbban előállíthatónak bizonyult. 1969-ben a Könnyűipari Minisztérium és a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium leállította a selyemgubó-termelést: felszámolták az epreskerteket, kivágták az út menti eperfasorokat, a lakosságot pedig tetőtől talpig nejlonba öltöztették.
Kapcsolódó: A Kádár-korszak egyik emblematikus ruhadarabja az otthonka volt.
