A héten leginkább itthon tettünk-vettünk a mamával. Végre nyugodtan tudtam játszani az összes játékommal, és megtanultam teregetni is: én kiteszem a cuccokat a lavórból a földre, a mama meg felakasztgatja. Ha nagyobb leszek, mint ő, cserélünk. Aztán elbújok a függöny vagy lepedő mögé, a mama meg azt mondhatja, hogy kukucs, ilyenkor dicséretképp elmosolyodom, hogy lássa, milyen ügyes.
Mindenféle kulináris kalandokban is volt részem itthon, amik nem igazán tettek jót az emésztésemnek, a mama meg elég nyafka volt, hol ez fájt neki, hol az. Nem volt vele túl könnyű, pedig neki nem is jönnek a fogai. Ha én vagyok kicsit morcos, akkor meg rögtön lehisztiseznek. Szerencsére a nagymama megvéd tőlük. Hiába, korán meg kell tapasztalnom, milyen a generációs szakadék.
Visszatérve a kajához: kaptam a mamától túrót, ami nagyon ízlett, de nem kapok többet, mert iszonyúan viszkettem másnap, és a mama jobb híján a túróra fogta. Aztán végre meggyőztem, hogy ne mindenféle édeskés pempővel etessen, csak azért, mert ő azt szereti. Önálló egyéniség vagyok, nem az ő klónja. Így aztán kaptam sült krumplit, cukkinit meg főtt répát. Kicsit megijedt, hogy tökfőzeléket fogok kérni, de nem akarom egyből ilyesmivel sokkolni. Ráérünk, a védőnéni is mondta, hogy fokozatosan menjünk a hozzátáplálással. A doki meg nagyon megdicsérte a mamát, hogy ennyit szoptat, én meg csak röhögtem a markomba, a dicséret ugyanis engem illet, ha a mamán múlna, már rég együtt nyomnánk a pizzát és a fagyit. Azért a nektarin nem volt rossz, és hát egy programozó apával még májusban is telik rá.
Mindenesetre kaptam egy etetőszéket a nagypapától, nagyon király, van egy fadob rajta, azt lehet verni a kanállal, meg kiflimorzsát készíteni rajta. Ráadásul nem fekve kell lennem benne, mint abban a szar autósülésben, amit már nagyon utáltam, különben is múltkor úgy fejbe vert, mikor belekapaszkodtam, hogy sárga lett a homlokom.
Sajnos a mama megfázott csütörtökön, amikor eső előtt indultunk sétálni, és elfelejtett magával esőkabátot hozni, hiába mutattam neki jó példát. Nekem nem is lett volna semmi bajom, csak sajnos a mamától függök, ő meg folyton aludni akart. Ezért tegnap majdnem egy órát panaszkodtam és sírtam, a papa el is ment otthonról, annyira szomorú lett, mert a mama csatlakozott az ÖNSz-hez, az önhatalmúlag nem szoptatók táborához. Remélem, hamar meggyógyul, mert ez nem állapot. És legközelebb magával viszi a dzsekiét, ha mondom.
Ráadásul a Dunát sem láttam, pedig megígérte, állítólag nagyobb, mint a kád a strandon. Cserébe voltunk Kőbányán, és összehaverkodtam a buszon egy alkesz bácsival, annyira bejöttünk egymásnak, hogy majdnem oda adta a kalapját, de a mama a combomba csípett, hogy ne fogadjam el, állítólag az enyémet annyiért vette, mint a bácsi havi szocsegélye. Hát így nevel a mama szociális érzékenységre idejekorán. Ezt a szót egyébként a nagypapától hallottam, mikor átugrottam hozzá szombaton elolvasni az eheti Népszabikat és az ÉS-t.
