Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Abigél Mikulásünnepségen járt, és találkozott a Mikulással.
Abigél Mikulásünnepségen járt, és találkozott a Mikulással. Ezen én csodálkozom a legjobban, ugyanis minden gyerekeket körülvevő hacacáré-dínomdánom közül a Mikulást utálom a legjobban.
Az ünnepségre csak azért mentünk, mert sok barátunk és csemetéje is ott volt, volt gyerekkoncert, amit Abigél imád, és végül úgy tűnt, ez az egész mikulásbulis felhajtás bejön neki. Még magától a Nagy Szakállastól sem ijedt meg, úgyhogy lehet, hogy nem fogjuk megúszni ezt a télapósdit.
De én valahogy mindig utáltam, már kiskoromban is. Amikor a szüleim beszervezték valamelyik barátjukat, hogy játssza el nekem a Télapót, ijedtemben bömbölve rohantam a szobámba az ágy alá, és elég sokáig nem jöttem ki onnan. Pedig esküszöm, nem voltam félős, és nyilván nem voltam olyan kicsi sem, hiszen emlékszem rá. Az óvodai Mikulás ünnepségeken készült fotókon nem nézek a Télapóra, nem mosolygok, valami eldugott sarokban álldogálok a kék rakott szoknyámban.
Valószínűleg én voltam az egyetlen gyerek a városban, vagy talán az országban, aki soha nem ette meg a mikuláscsokit, pedig nagymamámtól, aki a dédestapolcsányi ABC vezetője volt, mindig a létező legnagyobb mikuláscsokit kaptam, amit úgy kunyizott ki a szállítóktól. Én pedig minden évben szépen felraktam a szekrény tetejére a többi mellé, a végén már nem is tudom, hány sorakozott ott. Azt hiszem, azóta sem ettem meg egyetlen csokimikulást sem.
Az említett télapó-fiaskó után már soha nem volt nálunk nagy felhajtás a Mikulás-napból, csak egy kis csoki, narancs meg virgács a cipőbe. Úgyhogy később, iskolás koromban már azt nem értettem, mások mért kapnak ajándékot ezen a napon, hiszen én mindig csak csokit kaptam. Ennek ellenére ehhez tartjuk magunkat mi is, nincs könyvecske, babácska, hintalovacska, csokit meg még nem eszik, úgyhogy az itthoni Mikulást idén is megúsztuk, mint tavaly.
Ahogy azonban Abigélt elnézem, többet már nem fogjuk. A Mikulás-buliban ugyanis hamar megkaparintott néhány csokis kekszet, és úgy ragaszkodott hozzájuk, mint még soha semmihez. Megszűnt az egész világ, koncertestül, üveggömböstül, télapóstul, csak majszolta a csokis kekszeket elmélyülten. Az apja azonnal el akarta tőle venni, mondván ne egyen a gyerek édességet, de én csak legyintettem. Tény, hogy Abigél még soha, semmilyen édességet nem evett, se sütit, se pudingot, se Túró Rudit, de most egyrészt nem volt kedvem vele harcolni, másrészt úgy gondoltam, lassan 14 hónaposan egy-két csokis keksz igazán belefér. Jövő ilyenkor valószínűleg már a csokit sem ússzuk meg.
