Mi a francot keresek ötszáz emberrel egy óceánjárón?

Új impulzusokra vágytam. Soha át nem élt kalandokra. Egy teljesen más közegben, mint amiben addig éltem. Aztán egyszer csak fogtam magam, és lefoglaltam egy hajóutat Dél-Amerikába. Akkor még csak annyit tudtam, hogy négy-öt hónap alatt szeretnék körbenézni Brazíliában, Argentínában, Bolíviában, Peruban és Kolumbiában. Egy túrazsákkal, és a lehető legszerényebb költségvetésből. Akkor még az én fejemben is olyan romantikus képek pörögtek le, mint amilyenek a digitális nomádok Instagramján sorakoznak: tengerparti vityilló, függőágyban lazulós meló, hashtag carpe diem.

Persze a tapasztalt ismerősök és bloggerek izgalmas beszámolóiból tudtam, hogy ez csak a szebbik része a nomád életformának. Ennek ellenére – vagy éppen ezért – döntöttem úgy, hogy belevágok életem eddigi legnagyobb kihívásába.

„Mégis, kinek akarsz ezzel bizonyítani?”

– érkeztek az első reakciók a családtól. Tény, hogy szeretem, ha van rendszer a mindennapjaimban, viszonylag sok énidőt igénylek, és nem igazán vagyok híve a meglepetéseknek. Ugyanakkor szeretek felfedezni, az ismeretlent megtapasztalni, új emberektől klassz dolgokat tanulni, és persze a saját határaimat feszegetni. Hol kevésbé intenzívebben, hol számomra is felfoghatatlan mértékben. Ehhez pedig hozzátartozik, hogy egy idő után rám jön a világgá mehetnék.

Tavaly nyáron komoly fordulóponthoz érkeztem – az élet valamennyi területén. Úgy éreztem, lépnem kell. Nem kicsit. És szó szerint. Kiszakadni egy időre a hétköznapokból, egy megszokott, kiszámítható, biztonságérzetet nyújtó, kényelmes közegből. Egy darabig még álmodozás szintjén érlelődött bennem a gondolat, aztán egy szeptemberi délutánon, némi adminisztrációs szöszölés és egy gombnyomás után az álom valóságos projektté vált: irány Dél-Amerika! Méghozzá nem is akárhogy:

500 digitális nomáddal két héten át egy konferenciahajón összezárva

Én, aki heti egy nagyobb társasági programmal is bőven beérem, és ha körülöttem folyton nyüzsgés vagy állandó változás van, képtelen vagyok a munkára összpontosítani. Szeretek ugyan ismerkedni, de sokszor időbe telik megnyílnom, mélyebb kötődéseket kialakítani. Egy időben rendszeresen szerepeltem, színpadon állva szórakoztattam másokat, majd bezárkóztam, és hagytam, hogy önkorlátozó hiedelmeim irányítsák a mindennapjaimat. Ennek a befordulós időszaknak lehet a nyoma, hogy képes vagyok egyetlen sikeres ember társaságában is láthatatlanra összezsugorodni, egy pillanat alatt megfeledkezni arról, hogy nincs értelme másokhoz hasonlítgatni magamat, mert én is sokat tettem le az asztalra.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom egy olyan konferenciahajón, ahol mindenféle területről érkeznek a hordozható munkájukból vígan eléldegélő emberek: online vállalkozók, szabadúszó fotósok, marketingesek, zenészek, nyelvoktatók, életmód-tanácsadók vagy írók – azért, hogy inspirálódjanak, megosszák egymással személyes tapasztalataikat, előadásokat, workshopokat tartsanak, és akár közösen belevágjanak egy új projektbe. Azt is tudtam, hogy lesznek köztük fiatal útkeresők, újrakezdők, nyugdíjas kalandorok vagy éppen kisgyerekkel világot járó párok.

Bíztam benne, hogy ez a hajóút megadja majd a végső löketet ahhoz, hogy végre komolyan is elkezdjek foglalkozni a hivatásommal kapcsolatos célok megvalósításával. Sokszor hiába tudja ugyanis az ember, hogy mit szeretne elérni, ha a hogyant nem látja kristálytisztán, akkor sanszos, hogy nem mer belevágni. A halogatás mögött persze ott rejtőzik a kudarctól való félelem – nyilván minden ismeretlen út eleinte ijesztő, mintsem élvezetes – és az a szintén hátráltató, de legalább reális gondolat is, hogy a jutalom nem egyik napról a másikra pottyan az ölünkbe, keményen meg kell dolgozni érte. Többek között ezt a „vállalkozói” szemléletmódot is sikerült valamennyire elsajátítanom, miközben egyre távolodtunk Európa partjaitól.

Valóságshow level 5000: digitális detox és FoMO elleni hadjárat kimerülésig

Barcelonában, az indulás előtti estén tartottak egy összejövetelt a Nomad Cruise résztvevőinek, amire én végül nem mentem el. „Napok óta nem aludtam az idegességtől, és az úton amúgy is lesz alkalmam ismerkedni” – hárítottam el szimplán a lehetőséget, és inkább néhány helyi arc társaságában töltöttem az utolsó pár órát.

Aztán amikor a fedélzeten megismerkedtem az első utamba kerülő nomádokkal, köztük a kabintársammal, egy fiatal lengyel nővel, egyből fellélegeztem. Rájöttem, mennyire nem vagyok egyedül, hiszen itt valamennyien új lehetőségeket, új kalandokat, új irányokat keresünk. Ahogy a kezünkbe nyomták a részletes programfüzetet, egyből tudtuk, hogy kifogásoknak és unatkozásnak itt helye nincs.

Acro jóga, írók találkozója, random jammelgetés, jövőtervezés, tanácsadás, brainstorming, tehetségkutató, fuck-up night (amikor az előadók arról mesélnek, mit, hol szúrtak el az életükben), kártyaparti, salsaóra. Semmi nem kötelező, ha akarsz, végig a kabinodba zárkózva meditálhatsz. Te osztod be az idődet, az energiádat, te döntöd el, hogy milyen témák és foglalkozások érdekelnek, vagy hogy kikkel szeretnél egy asztaltársaságban vacsorázni, a párhuzamosan zajló jobbnál jobb programok miatt mégis folyton kísért az a veszteségérzés, hogy kimaradsz valami izgalmas, egyszeri és megismételhetetlen dologból.

Azt az átkozott FoMO-t (Fear of Missing Out) eleinte nem volt egyszerű leküzdeni, hiába figyelmeztettek a szervezők és a rutinos nomádok, hogy mérlegeljünk, szelektáljunk, és hogy lehetőleg ne essünk az ingyenkoktélok csapdájába, azt hittem, bírni fogom a strapát. Aztán amikor a harmadik napon úgy éreztem, menten összeesek a kialvatlanságtól, sikerült megértenem, miről is beszéltek a többiek. A kapkodás és habzsolás nem sok jóra vezet, egy introvertált ember számára pedig különösen megterhelő lehet egy-egy ilyen masszív impulzuscunami. Éppen ezért esett olyan jól (helló, Joy of Missing Out!) a közös tengerparti lazulás után egy kicsit elvonulni és egyedül mászkálni, amikor fél napra kikötöttünk Mindelóban. Nemcsak feltöltődtem, de át is értékeltem magamban az elmúlt napokat, így újult erővel vághattam bele a második, keményebb félidőbe: még egy hét a hajón, ezúttal megállás nélkül. 

A végére kezdtem feloldódni

Ha lett is volna normális Wifi (sok pénzért lehetett ugyan venni, de az óceán közepén ne várj tőle csodákat), akkor sem a neten lógtam volna. Minden szabad percemben igyekeztem megemészteni az újabbnál újabb élményeket, és egy percig sem éreztem azt, hogy hazavágyom. Lassan, de biztosan sikerült azt a kényszeres gondolatot is elengednem, hogy minden nomádot megismerjek. Ilyen rövid idő alatt lehetetlen. Eleinte ide-oda csapódtam, hol otthonosan, hol baromira kényelmetlenül éreztem magam, de elfogadtam, hogy ez teljesen normális, és nem kell nekem feltétlenül azoknak a társaságát keresni, akikkel csak a felszínen evezünk egy hajóban. Igyekeztem azokat a kapcsolatokat ápolni és mélyíteni, amiket őszintének éreztem, és annak ellenére, hogy viszonylag nehezen nyílok meg, itt jó néhány hasonló mentalitású emberben találtam lelki társra, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. 

Emellett szakmai szempontból is egy csomó seggberúgás ért – mondjuk, rám is fért: nem egy embertől megkaptam, hogy „minek habozol még?” vagy hogy „ne akarj már ennyire a tökéletességre törekedni!”. Előfordult, hogy az egymással ütköző vélemények elbizonytalanítottak, de összességében mindarra, amivel a két hét alatt gazdagodtam, egy ideje nagy szüksége volt az egómnak. Már kezdtem teljesen feloldódni ebben az új közegben, amikor az utolsó napon fejbe kólintott a felismerés: reggel Brazíliába érünk! Csak annyira láttam a jövőbe, hogy egy hétig még egy városban leszünk, és néhány nomáddal közösen bérelünk szállást. De mi lesz azután? Merre tovább? Egyből elfogott a szorongás. Nem akartam elhagyni a hajót. Nem akartam, hogy vége legyen ennek az egésznek. „Nyugi már, most kezdődnek csak az igazi kalandok!” – nyugtatgattak a többiek. Hogy igazuk volt-e? A folytatásban erről is mesélek. 

Mustra