Nyugodtan, szinte eseménytelenül telnek a napok így a 23.
Nyugodtan, szinte eseménytelenül telnek a napok így a 23. héten. Úgy érzem, most kezdek rájönni, mit jelent az, amikor valaki élvezi a terhességet. Annak idején nagy örömmel követtem az unokatestvérem terhességét, aki mihelyt megtudta, hogy terhes, boldogan újságolta mindenkinek, és végig teljesen biztos volt abban, hogy minden rendben lesz.
Én az első három hónapot menetrendszerűen végigparáztam, persze nem túl súlyosan, inkább csak magamban. Utána sem nyugodtan meg azonban teljesen, hosszan nézegettem magam a tükörben mindenféle szögből, és nem értettem mért nem nő a hasam. Amikor még a 16. héten sem kérdeztek rá, hogy ugyan terhes vagyok-e, kezdett a dolog aggasztani, hiszen, mint azt már korábban is írtam, alig vártam már, hogy nagy hasam legyen. Aztán az ötödik hónaptól jól elkezdett nőni, most már a korához képes állítólag nagy is.
Aztán jól kiborultam, mikor az internetes fórumokon kiderült, hogy van, aki már a 12-13 héten érzi a mozgásokat, sőt erről számolt be egy közeli ismerősöm is. Én a 17. héten éreztem először, a boltban várakoztam, egy jéghideg fémpultnak támasztva a hasamat, amikor valaki egy hatalmasat belém bokszolt belülről. Nem tetszett neki a hideg. Utána azonban hetekig se rúgás, se öklözés.
Aztán próbáltam a beszélgetős módszert is, miszerint a magzattal kommunikálni kell, és az anyák állítólag érzik, hogy mire reagál a gyerekük. Hát én nem éreztem semmit, csak azt, hogy nagyon hülyén hangzanak a számból a szavak, meg a nevek, amiken a bébit hívni próbálom.
Azt hiszem, mindenkinek máskor jön el az a pont, amikor megnyugszik, amikor elkezd biztos lenni benne, hogy már tényleg nem történhet semmi, nekem a rugdosás volt ez. Körülbelül egy hete, mióta mindennap érzem, hogy valaki a hasamban határozottan és igen sokat tornászik, hirtelen egyszerűbb és vidámabb lett minden, és a képzeletemben kezd a lányomnak arca, szeme haja és lábujja lenni.
