Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Német szomszédunk gyalázkodó levélben kifogásolta, miért élősködünk az állam nyakán. Aztán kiderült róla: magyar.
Annyi figyelmeztetést és rémtörténetet hallottunk az idegengyűlölő keletnémetekről, hogy bevallom, kissé elbizonytalanodva vetettük magunkat a freitali életbe. Kellemesen csalódtunk. A szomszédok mindig széles mosollyal köszöntenek minket, ha összefutunk, a közeli élelmiszerboltban előzékenyen előre engednek a vásárlók, ha nagy a sor és babakocsival vagyok, az eladók kedvesek és segítőkészek, és a hivatalokban sem jelentett soha problémát, hogy külföldiek vagyunk. Komfortérzetünkhöz persze nagyban hozzájárul egy másik bevándorló család: a közvetlenül felettünk lakó törökök már több alkalommal leptek meg minket lepénykenyérrel, a gyerekek pedig együtt játszanak.
A kölkök nagyon hamar beilleszkedtek, egyedül járnak bevásárolni, a hatlakásos társasházban is már mindenkit ismernek, hangosan köszönnek, igyekeznek kommunikálni. Nemrégiben ők kutatták fel, kinek a mosógépe adta fel a szolgálatot és árasztotta el vízzel a mosókonyhát, majd lélekszakadva rohantak a pasihoz, hogy kommmen sie bitte, Waschmaschine ist kaputt. Úgy éreztük, nemcsak elfogadják, de csípik is őket. Aztán jött az a levél, Körner nevű feladóval, postai úton.
Jött a feketeleves
A tartalmáról nagyvonalakban annyit, hogy a szomszédunkként Herr vagy Frau Körner kikérte magának, hogy a gyerekek nem járnak iskolába, amikor Németországban még nincs nyári szünet, ehelyett feszt randalíroznak, a bébi meg nem alszik, amikor kéne. Mindemellett azt is sérelmezte, hogy nem látja, hogy mi, szülők dolgoznánk, biztosan a Kindergeldből, esetleg munkanélküli segélyből élünk. Meg hogy biztosan Romániából jöttünk, szégyen.
Egyszerűen nem értettük, mi a problémája, és csak kamilláztunk az írás felett. Oké, gyerekes család mellett élni nem olyan, mint egy nyugdíjas mellett, de a gyerekeink egy szállal sem hangosabbak, mint az átlag, Kátya ráadásul soha nem sír.
Engem mélyen sértett a levél hangvétele, úgyhogy férjem volt az, aki megírta a választ. Elmagyarázta a helyzetet, vagyis, hogy én a baba mellett internetes munkával foglalkozom, ahogyan ő is, csak más területen, de hamarosan céget alapít, vagyis nem elveszi a munkát a német állampolgároktól, hanem munkahelyet teremt. Nem, nem igényeltük meg még a Kindergeldet sem, főleg nem bármilyen más segélyt, a gyerekek fognak járni iskolába, és hogy biztos lehet abban, nem Kátyát hallja sírni. Még elnézést is kértünk az esetleges kellemetlenségekért.
A postai úton történő levelezgetés helyett más módját szerettük volna választani a válasz átadásának, úgy gondoltam, személyesen nyújtom át Körnernek a levelet, aki a feladási cím szerint nem a mi lépcsőházunkban lakott, hanem eggyel arrébb. Felkerekedtem hát a két lánnyal, ám egyik környező épületben sem találtam meg a kapucsengőkön emberünk nevét.
Kissé csalódtam, szerettem volna tisztázni az alaptalan vádaskodásokat, ráadásul a gyerekek félni kezdtek attól, hogy nem tudják személyhez kötni, melyik szomszéd az, aki ennyire ellenségesen viselkedik velünk. Lányom a teraszra is félve ment ki, hátha Körner rálát, hiszen nagyon úgy tűnt, hogy folyamatosan figyelve vagyunk, ki mikor megy el otthonról, stb.
És akkor Körner jelentkezett a Facebookon is. Férjemet a neve alapján elég könnyű beazonosítani, de így is betegesnek tűnt, hogy valaki ennyire gyűlöljön minket, hogy a közösségi oldalon is pörögni kezd emiatt. Párom elküldte neki a korábban megfogalmazott levelet, abban a hitben, hogy a szomszéd megérti, nem polipozzuk szeretett országát, mire az a válasz jött, hogy az adócsalókat jól megbüntetik Németországban, hogyan képzeltük ezt.
Ez volt az a pont, amikor nálam elszakadt a cérna. Magyarországon baromira sokat nyeltem az emberek rosszindulata miatt, ezt most nem tudtam szó nélkül hagyni. Kissé felpaprikázott hangulatban, kevésbé udvariasan, mint ahogyan a férjem tette, de még mindig nem eléggé erélyesen elküldtem a picsába Körnert, figyelmeztetve arra, hogy fejezze be a zaklatásunkat.
Annyira abszurd volt az egész, annyira elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy szomszéd így utáljon minket, hogy egy idő után gyanús lett, talán csak egy csúnya trollkodásban van részünk. Az ismerősök köréből fel is merült bennünk egy-két név, akikkel egyfolytában szívatjuk egymást oda-vissza, eszközökben nem válogatva, bár ebben az esetben a közös röhögés és a zsenialitásának elismerése mellett kijárt volna neki egy virtuális saller is, amiért a gyerekekre ráhozta a frászt.
A valóság végül minden elképzelésünket felülmúlta: egy Németországban (minden bizonnyal Lipcsében) élő magyar Dívány-olvasó zaklatott, magát egy idegengyűlölő szomszédunknak kiadva. A csávó lenyomozott minket, energiát és időt nem sajnálva megírta és postára adta a dühös levelét, majd a Facebookon egy álreget létrehozva folytatta a zaklatást, ocsmány sárdobálást. Volt már dolgunk elmebetegekkel, de ez az összesen túltett, amilyen szépen felépítette a személyiségét és csavart köré egy történetet, számunkra érthetetlen okból. Az ügyet nem hagytuk annyiban, megtettük a szükséges lépéseket és feljelentést tettünk a rendőrségen. Szerencsére Németországban ezt a dolgot sokkal komolyabban veszik, mint Magyarországon.
Tanulságos, de mindemellett elkeserítő kis sztoriban volt részünk, főleg azok után, hogy az idiótábbnál is idiótább (gyerekverő, alkoholista, liftbe vizelős, lépcsőházat rongálós) csepeli szomszédoktól megszabadulva két hét után itt is betalált minket egy idióta, aki szintén magyar. Pocsékul érzem magam amiatt is, hogy egy percig is elhittem, itteni szomszédaink gyűlölködnek, pedig csak egy földim ellenségeskedik. Köszönjük a fogadtatást külföldön is!
