Bár az általános iskola utáni továbbtanulással járó felvételi macerát a legtöbb gyerek inkább kihagyná, nyolcadik után nincs mit tenni: valamerre mindenkinek mennie kell. De mi van a negyedikesekkel és a hatodikosokkal? Vajon jól döntenek azok a szülők, akik különböző megfontolások alapján már korábban másik iskolába viszik, felvételiztetik a gyereket?
Tanárok mesélnek arról, hogy milyen volt az ő idejükben diáknak lenni, és hogy szerintük mi minden változott azóta az iskolákban.
Ha éjjelente arra riadsz fel, hogy a csemetéd hív vagy átsétál hozzátok, akkor valószínűleg még gyakorolnia kell, hogyan tud teljesen egyedül elaludni. Ez természetesen időbe telik, de addig sem kell zombiként élned a mindennapjaid. Elmondjuk, mit tehetsz, hogy mielőbb vissza tudjon aludni mindenki.
Az iskolai erőszak egyre nagyobb probléma Magyarországon. A szakértő szerint azonban prevencióval, konzekvens szülő-pedagógus kommunikációval és önvédelmi ismeretekkel visszaszorítható.
Nincs tökéletes recept arra, hogy hogyan kommunikáljunk hatékonyan egy kamasszal, de az már ígéretes kiindulópont, ha tisztában vagyunk a gyerek aktuális elmeállapotával.
Összesen mintegy hetvenezer negyedikes, hatodikos és nyolcadikos diák vághat neki szombaton a középiskolai felvételi vizsga írásbeli részének. A legtöbbjük számára teljesen új lesz ez a szituáció, sokan életükben először állnak önállóan ilyen megmérettetés előtt.
Itthon hosszú ideig nem volt kérdés, hogy melyik szülő maradjon otthon az újszülöttel, és élete első éveiben a növekedő kisgyerekkel: annak, hogy ez a feladat jellemzően az anyáé volt, társadalmi, gazdasági és érzelmi okai egyaránt voltak. Az pedig, hogy napjainkban egy ezzel ellentétes tendencia is látszik, szintén nem független ezektől a tényezőktől.
Addig, amíg nemcsak rávágod, hogy „oké, legyen” vagy hogy „szó sem lehet róla”, hanem jól átgondolt, következetes válasz az az „igen” vagy a „nem” – és meg is magyarázod a döntésed okát –, nem kell attól tartanod, hogy átveszi a gyerek az irányítást, vagy hogy egy életre megutál.
Egy olyan kultúrában, amely folyamatosan az egyéni boldogulást hangsúlyozza, sokszor nehéz beismerni, ha segítségre van szükségünk. Pedig újdonsült szülőnek lenni vagy kicsi gyerekeket nevelni rengeteg energiát, lélekjelenlétet igénylő kihívás, és teljesen természetes, hogy időnként úgy érzed, összecsapnak a fejed fölött a hullámok. A jó hír az, hogy mindezt nem kell egyedül végigcsinálnod.
Minden szülő jót akar a gyerekének. Csak sajnos egyik nagykönyvben sincs megírva, hogy mi az a jó – vagy mindegyikben mást írnak. Alap, hogy szeressük őt. De mi kell még? És hogyan szeretünk jól? Tudományos kutatások azért adnak támpontokat, hogy mik legyenek nagy vonalakban azok az alapvetések, amiket jó, ha szülőként észben tartunk.
A ma élő idősek pontosan be tudnak számolni a járványos gyermekbénulásról, ami Magyarországon az ötvenes években több hullámban támadt, több száz gyerek halálát és több ezer kicsi maradandó bénulását okozva. Abban az időben ugyanis még nem létezett ellene védőoltás.
Egy ideális világban ez nem is lenne kérdés, nagyszülők és szülők közösen dolgoznának azon, hogy megfelelő figyelemben részesüljön minden gyerek, miközben a szülők is tehermentesítve vannak néha. Sajnos azonban a valóság ennél kicsit bonyolultabb.
Hogyan bátoríthatjuk a gyerekeket arra, hogy használják a fantáziájukat, és merjenek másként gondolkodni? És hogyan lehet az önkifejezést, a tapasztalati úton történő tanulást szorgalmazni azokban az iskolákban, ahol hagyományos tantervi keretek és értékelési modellek szerint zajlik az oktatás? Ahol a tanulóknak külső, objektív célokat kell elérniük, nem pedig belső motivációból eredő saját céljaikat?
Dániában úgy nevelik a gyerekeket, hogy magabiztosak legyenek, egy közösség részének érezzék magukat, és magas szinten legyenek képesek a közös problémamegoldásra, legyen szó egyéni konfliktusokról vagy iskolai feladatokról. Ez az oktatási szemlélet azt eredményezi, hogy a tanulmányi eredményeik a PISA-teszt alapján az OECD országok átlaga felettiek, és Dánia az ENSZ boldogságfelméréseiben is az elsők között van már hosszú ideje.
Minden szülőre hosszú évek kihívása vár, amint kamasz lesz a gyerek. Az addig relatíve könnyen kezelhető gyerekből furcsa, érthetetlen, zárkózottabb vagy éppen a veszekedést kereső figura válik. A szülőknél csak egy csapatnak nehezebb a kamaszkor, maguknak a tinédzsereknek. Pedig talán könnyebb lenne mindenkinek egy fokkal, ha jobban értenénk, hogy mi zajlik ilyenkor az agyban.
Bár nagyon szeretnénk, hogy a gyerekeink jószívűek és másokkal törődők legyenek, valahogy elfelejtjük erre nevelni őket. Pedig a gondoskodás bennük van már egészen kicsi kortól. És több okunk is lehet arra, hogy melegszívűnek neveljük őket – még ha a világ a sikerességet többet is hangsúlyozza. Mik ezek az okok és hogyan csináljuk?
Alapvetően a harmincas-negyvenes éveinkben kezdünk őszülni. Az első fehér szálak kisebb tragédiával érnek fel, hiszen azt mutatják, öregszünk. Ennél is nagyobb lehet a pánik, ha a gyerekünk fején fedezzük fel a fehér hajszálat.
A keresztesvirágú zöldségeket, például a karfiolt, a zellert vagy a brokkolit sokan – akiknek nagyon érzékenyek az ízlelőbimbóik – jellegzetes keserű ízük miatt nem szeretik. Bár a viszolygásnak genetikai okai vannak, meg lehet tanulni legyőzni.
A szilveszterre készülve tízféle almás gyerekpezsgőt kóstoltunk végig, hogy némi irányt mutassunk, melyiket is érdemes megvenni az ifjúságnak az ünnepi koccintáshoz.
Nemcsak a tízmillió fociedző, de a tízmillió mintaszülő országa is vagyunk. A legtöbben meg vagyunk győződve róla, hogy a gyereknevelés egyetlen járható, vagy legalábbis legjobb módja az, ahogyan mi foglalkozunk (majd) a gyerekeinkkel. Éppen ezért határozott álláspontunk van a legmegosztóbb kérdésekben is.
A legtöbb mai szülő fél attól, hogy elront valamit a gyereke nevelésével kapcsolatban, szakkönyveket olvas – egyszerre hármat –, tanácsot kér, igyekszik, idegeskedik. Bezzeg régen! Bár igazság szerint az anyukák régen is idegeskedtek, csak akkoriban jóval bizarrabb tanácsokat kaptak.
Nemsokára vége az évnek. Az óév kötelezően hangos, pezsgős és petárdás búcsúztatásától sokan kimenekülnének a világból, de azok sincsenek kevesen, akik évről évre örömmel emlékeznek meg a maguk mögött hagyott esztendőről. Felnőttként, sőt szülőként is.
A gyereked alapvető érdeke, hogy az emberek, akik a családját alkotják, szépen bánjanak egymással, szerető környezet vegye őt körül. De ez néha nagyon nehéz. Kulturális és felfogásbeli különbségek miatt néha komoly konfliktusok húzódnak a szülők (anyák) és a nagyszülők (anyósok) között. Ilyenkor általában ott statisztál egy sunnyogó férj, aki úgy csinál, mintha semmi dolga nem lenne ezzel az egésszel, pedig a megoldás rajta (is) állna. Hogy ne a gyereke igya meg a levét.
Kevés olyan dolog van, amit jobban várunk idén december 20-ánál. Gyerekek és felnőttek egyaránt fellélegeznek, hogy legalább egy hétig vége a robotnak, a folyamatos teljesítésnek. Ha a felnőttek is ki tudtak venni szabadságot január 5-ig, két egész hét boldogság elé nézünk.
A kamaszokra jellemző kockázatvállaló, élvhajhász és stresszes viselkedést egy ideje azzal magyarázzák az okosok, hogy a tinik fejlődésben lévő agyában még nincs minden terület irányítása összeköttetésben. Korábban még a hormonok tombolására fogtuk az érzelmi hullámzásokat vagy az impulzuskontroll hiányát, And Romer agykutató szerint azonban nem ártana egy kicsit óvatosabban élni ezekkel a sztereotip megközelítésekkel.
