Ha unja magát, ha kezelhetetlen, ha csak ölik egymást a testvérével, ha jókedve van, ha szomorú: kifelé! A lehető legjobb, amit a gyerekkel tehetünk, az az, ha kiengedjük a szabad levegőre, a természetbe. Mutatjuk, hogy miért.
A legtöbb gyerek imádja a képernyőt: tévé, tablet, számítógép, okostelefon, bármi jöhet, amin mesék és játékok várják. Ugyanakkor ez, legyen bármilyen szórakoztató is, nem tesz hozzá az egészségükhöz, testi-lelki jólétükhöz. A természet azonban olyan játszótér, aminek csak előnyei vannak. Az időjárásnak megfelelően felöltöztetett gyerek, akit megtanítanak arra, mi veszélyes, és mi nem, illetve megfelelő felügyeletet kap, feltöltődve, a lehető legjobb fajtájú fáradtsággal, erősebb immunrendszerrel, ellenállóbb szervezettel, egészségesebb agyműködéssel és tisztább lélekkel érkezik vissza onnan.
Az 1980-as évek elején egy Edward O. Wilson nevű harvardi biológus előállt a biofília-elmélettel: azt állította, hogy az emberek ösztönösen vonzódnak a természeti környezethez. Ezt az elméletet azonban mintha a gyerekek nagy része nem olvasta volna: az átlag amerikai csemete napi 4-7 percet tölt azzal, hogy a szabadban, kötetlenül játszik, a többi szabadidejét a négy fal között tölti, a brit gyerekek 64 százaléka heti egy alkalomnál kevesebbszer lehet odakint. Ám nemcsak rájuk érvényes ez az arány, hanem a legtöbb fejlett országra. A gyerekek jobban szeretnek odabent játszani, mint kimenni a szabadba. A mostani időszakban pedig még ez is alaposan nehezített pálya: ötször is meggondoljuk, hová és mikor tehetjük ki a lábunkat. A minisztérium azonban nem véletlenül hagyta meg a szabad levegőn történő sport és séta lehetőségét hivatalosan is: ott is tudják, mennyire fontos szerepe van abban, hogy egészségesek maradjunk és kieresszük a gőzt.
Miért nem akarunk kimenni?
Sok szülő és gyerek számára egyszerűen ijesztő a kültéri, látszólag szabályok nélküli játék lehetősége. Odabent minden barátságosnak és biztonságosnak tűnik: az időjárás kiszámíthatatlanságától, a bogaraktól, a baktériumoktól is megvéd a négy fal, illetve a tető. Nincsenek fák, ahonnan le lehet esni, csalán, ami orvul megcsípne, tüske, amibe bele lehet lépni, vagy veszélyes vadállatok, akiktől félni kellene. Nincs hová elveszni, eltűnni, elfutni, semmi sem lesz koszos, sáros, büdös, a számítógépes játékok pedig sokkal szórakoztatóbbak, mint az eget bámulni. Kirakózástól és olvasástól nem lett még senkinek semmi baja. Ez így van. Ugyanakkor az is tény, hogy mindezek ellenére a kültéri játék, legyen az kert, park, tanya vagy erdő, mérhetően jó hatással van a gyerekek és a felnőttek szervezetére.
A legtöbb tanulmány egyetért abban, hogy a szabad levegőn, zöldben játszó gyerekek magabiztosabbak (ők döntenek arról, mit és hogyan játszanak, hatalmuk van a saját döntéseik felett), kreatívabbak (mivel senki sem mondja meg, hogyan kéne játszani, kénytelenek maguk kitalálni, mit kezdjenek a természettel), találékonyabbak, felelősségteljesebbek (amit tesznek, annak súlya van, ha nem öntözik a virágot a kertben, elszárad), okosabbak (a természet minden egyes érzékszervükre stimulálóan hat, kérdések egész özöne merül fel bennük, plusz olyan ismereteket gyűjthetnek a növényekről, állatokról, természeti jelenségekről, amilyeneket a tankönyvekből soha), boldogabbak, figyelmesebbek és kevésbé szoronganak (a stressz-szintjük néhány perc alatt lecsökken, amint zöld környezetbe érnek), mint azok, akik a legtöbb idejüket beltéren töltik, a testi erőről nem is beszélve. Bár nem világos, hogy a kognitív működés és a hangulatjavulás pontosan hogyan történik, az eredmények magukért beszélnek.
Meg kell tanulniuk kockáztatni
A gyerekeknek kockázatot kell vállalniuk. Szülőként ez meglehetősen félelmetesen hangzik, hiszen azt akarjuk, hogy a gyerekeink biztonságban legyenek. De ha buborékban tartjuk őket, akkor nem tudják megtapasztalni, kideríteni, valójában mire képesek, nem fejlődik a bátorságuk, a helyzetfelismerő képességük, az életbe és önmagukba vetett bizalmuk. Igen, leeshet a fáról, amire felmászott, és megsérülhet. De ez nem jelenti azt, hogy nem szabad megpróbálnia felkapaszkodni arra az ágra. A kudarcokból éppúgy tanulunk, mint a sikerélményekből. Az pedig igenis fontos képesség, hogy megtanítsuk a gyereknek felmérni, melyik az a fa, amelyikre biztonsággal felmászhat – az élet minden területén.
A más gyerekekkel történő játék segít a szocializációban is, ami oldja azt a magányt és elszigeteltséget, amit a sok videójátékozás okoz. Nem véletlen, hogy neves tudósok – orvosok, mentálhigiénés szakértők, pedagógusok, szociológusok – állítják, hogy a szabad levegőn történő rendszeres játék nemcsak az egyének fejlődését, hanem a társadalom egészét is befolyásolja.
Szaladgálni jó, ülni rossz
A mozgás pedig egyértelműen egészségesebbé teszi a testet. A kanapén ücsörgés nem edzi az izmainkat, a szabad levegőn történő játék annál inkább. A benti mozgásszegény lét gyakoribbá teszi az elhízás, a cukorbetegség, az asztma és a figyelemhiányos rendellenességek előfordulását. Odakint azonban kezdetnek ott van a napfény. A belőle származó D-vitamin kulcsfontosságú szerepet játszik sok testi folyamatban a csontfejlődéstől az immunrendszerig. Segíti az egészséges alvást, javítja a hangulatot, ezért érdemes mindennap szerezni belőle egy adagot – azaz kimenni. A szabadtéri játék javítja a látást, csökkenti a rövidlátás kialakulásának esélyét, jó hatással van az izomfejlődésre, az izmok rugalmasságára, a szív- és érrendszerre, az egészséges testsúly kialakulására, kisebb lesz az esély allergia, asztma, autoimmun betegségek kialakulására.
Nem ők félnek, hanem mi, szülők
Gondoljunk csak bele, milyen aggodalmaink voltak a szabad levegőn, természetben – tehát nem körbekerített játszótéren – történő játékkal kapcsolatban a koronavírus előtt. Miért nem engedjük el a gyerekeket egy bizonyos kor felett sem együtt, felnőtt felügyelete nélkül a szabadba? A leggyakoribb félelmünk az, hogy elrabolják őket. Azzal érvelünk, hogy ez már egy másmilyen, veszélyesebb világ, mint amilyenben mi felnőttünk. A közúti forgalom valóban megnövekedett, ez tagadhatatlan, és meg kell tanítanunk a gyerekünket a közlekedési szabályok betartására, a biztonságos átkelésre, sokkal inkább, mint ötven évvel ezelőtt.
Ám a gyerekrablások és idegenek által elkövetett gyerekgyilkosságok száma Nagy-Britanniában nem emelkedett a hetvenes évek óta, esélye továbbra is egy az egymillióhoz. Persze ez nem jelenti azt, hogy ez ügyben ne kéne beszélnünk a gyerekünkkel, megtanítani, kivel, mikor, hogyan állhat szóba, mit tegyen, ha gyanús jelenséget észlel, és még sorolhatnánk. Érdemes oktatni a mérgező növények, veszélyes állatok, helyzetek elkerülésére is. Egy ponton azonban nem tehetünk mást, mint bízunk: a gyerekben, a világban, a józan észben, az általunk felállított szabályokban, és kiengedjük. Nyugodtan szabjuk meg, hány órára kell hazajönnie, ha féltjük, menjünk el érte, vagy akár sportoljunk, sétáljunk hozzá közel, de elég messze ahhoz, hogy tényleg szabadon játszhasson, a mi szorongásaink cipelése nélkül.
Persze nem mindenkinek van lehetősége arra, hogy biztonságosan kimehessen levegőzni, de ez a kisebb gond: a nagyobb az, hogy azok sem mennek ki, akik gond nélkül megtehetnék.
