A reformkor nagy alakjaira hajlamosak vagyunk úgy gondolkodni, mint megkérdőjelezhetetlen tekintélyekre. Pedig a magyar irodalom története korántsem mentes a személyes konfliktusoktól és az egók összecsapásától. Hozzájuk kapcsolódik például a magyar irodalom történetének egyik első plágiumügye.
A plagizálás eseteit ma egy világos elvek mentén szabályozott rendszer kezeli és bünteti, már nemzetközi szinten is, de ez nem volt mindig így. A 19. század elején kirobbant „Íliászi pör” volt az egyik első olyan ügy, amelyet ma akár az egyik első hazai plágiumbotránynak is nevezhetnénk – hiszen műfordítók használták fel engedély nélkül egymás sorait. A történet középpontjában Homérosz Íliásza, két fordító és a korszak irodalmi vezéralakja, Kazinczy Ferenc állnak.
Amikor a fordításból irodalmi botrány lett
A történet főszereplője Vályi Nagy Ferenc, a sárospataki református kollégium kiváló tanára és műfordítója volt, aki
évekig dolgozott Homérosz nagyszabású eposzának, az Íliászának a magyarításán.
A korszakban a görög eposz fordítása nemcsak nyelvi bravúrnak számított, hanem kulturális küldetésnek is. A nyelvújítás korában a kialakulóban lévő irodalmi magyar nyelv fejlődési irányait jelentősen befolyásolták az egyes műfordítások és magyarítások is, pláne, ha olyan hosszú szövegekről beszélünk, mint a homéroszi eposzok.
Vályi Nagy Ferenc munkáját Kazinczy Ferenc jelentősen támogatta, sőt a fordítás megjelenését is ő segítette elő.
A probléma ott kezdődött, hogy Vályi Nagy több sort szinte változtatás nélkül emelt át saját szövegébe. Amikor az 1821-ben kiadott fordításban ezek a sorok minden jelölés nélkül szerepeltek, Kölcsey úgy érezte: saját munkáját tulajdonították el.
Csakhogy közben Kölcsey Ferenc is dolgozott az Íliász fordításán. Kölcsey kéziratainak egy része eljutott Kazinczy Ferenchez, aki ezeket megmutatta Vályi Nagynak is, hogy tanulmányozza őket.
Kölcsey Ferenc különösen azért háborodott fel, mert az ő Íliász fordítása ekkor még nem jelent meg nyomtatásban. Attól tartott, hogy később majd éppen őt vádolják meg azzal, hogy lemásolta Vályi Nagy szövegeit.
Kölcsey Ferenc végül egy független bírához fordult az ügyben: Szemere Pált kérte fel arra, hogy hasonlítsa össze a két szöveget. Az eredmény egyértelmű volt: több fordulat, szókapcsolat és hexameter is feltűnően hasonlított egymásra, így Kölcsey bizonyítani tudta, hogy Vályi Nagy Ferenc nyomtatásban megjelent néhány sora az ő szellemi terméke.
Jogos kérdés
Bár az eset a korabeli irodalmi-értelmiségi közéletben nagy visszhangot váltott ki, ma visszatekintve az üggyel kapcsolatban már talán nem azt a kérdést kell feltennünk, hogy Kölcsey vagy Valyi Nagy ügyesebb műfordító-e, hanem azt, hogy miért is ilyen jelentős kérdés a szellemi termékek védelme és a szerzői jog?
A magyar irodalomtörténet egyik első plágiumügye jól rávilágít arra, hogy a szerzői jog védelme csak egy bizonyos társadalmi fejlődés elérésekor jelent meg az irodalmi köztudatban.
Sokáig inkább a széleskörű műveltség és olvasottság jele volt, ha valaki – a pontos források megjelölése nélkül – számos irodalmi műből vett át szófordulatokat, idézeteket a saját szövegeibe.
Az írni-olvasni tudók arányának növekedésének hatására azonban egy szélesebb olvasóközönség kezdett el irodalmat fogyasztani, ami népszerűséget hozhatott az íróknak. Így már korántsem volt mindegy, hogy egyes népszerű, nagy példányszámban eladott szövegeknek ki is a szerzője.
Emellett az egyre növekvő individualizmus és a romantika által egyre inkább favorizált eredetiségkultusz is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a szerződés kérdése fontos szerepet kapjon a magyar irodalmi közéletben.
Kapcsolódó: bridzsbajnok is volt a népszerű magyar író: szakkönyvet is készített a játékról.
