Török-Illyés Orsolyát idén két filmben is láthatjuk: a Mambo maternicában egy nem kívánt terhességgel szembenéző negyvenes nőt, a Pipásban a címszereplő Pipás Pistát alakítja. Színházi előadásai – köztük például a Karsai Dániel küzdelmeit bemutató Egy tökéletes nap – fontos társadalmi kérdéseket feszegetnek. A színésznőben mindazonáltal időről időre megfordul a gondolat, hogy valami teljesen más területen próbálja ki magát.
Bevallom, engem elvarázsolt Goldberg Emília rendező első nagyjátékfilmje, a Pipás. Arra számítottam, hogy az 1920-as évek hírhedt bérgyilkosának Szeged környékén elkövetett bűncselekményei állnak majd a középpontban, de nem így történt: a film Pista (azaz Fődi Viktória) fiktív börtönéveit helyezte a középpontba. A címszereplőt Török-Illyés Orsolya alakítja, akinek rendkívül szuggesztív játéka – az első húsz percben meg sem szólal! – szinte az első pillanattól kezdve bevonja a nézőt a történetbe. A film, miközben a nőiesség és férfiasság, női és férfi identitás mibenlétéről gondolkodtat el, mesterien egyensúlyoz durvaság és finomság, erőszak és lírai tartalom között – utóbbi csodálatos példái azok az álomszerű képek, amelyek tiszavirágzás alatt, csónakban ringatózva mutatják a főszereplő(ke)t.
Láttál már tiszavirágzást a forgatás előtt?
Nem, még soha. Életre szóló élmény volt, még akkor is, ha kicsit irtózom a rovaroktól, szóval magamtól nem is mentem volna. (nevet) Az a típusú ember vagyok, aki, ha vezetés közben beszáll egy lepke a kocsijába, kénytelen félreállni, mert bepánikol. Leginkább attól féltem, hogy a forgatáson is csapkodok majd jobbra-balra, ha egy rovar a közelembe kerül. De érdekes módon nem röpültek nekünk, el voltak foglalva egymással. Hagytak minket dolgozni.
Hogyan élted meg, hogy a szó szoros értelmében véve sokszor lecsupaszítva, kopaszon kellett játszanod?
Hasznos volt. Kicsit sajnáltam is, hogy csak a forgatás második felében voltam kopasz. Nagyon sokat segített abban, hogy én is másképp érezzem magam. A színészek nagyon sok mindenre hajlandóak azért, hogy egy-egy szerepet eljátsszanak, csak akkor szenvedtem vele, amikor vége lett a forgatásnak.
Pipás Pista, bár leginkább bántalmazókat küldött a másvilágra, mégiscsak egy gyilkos volt. Mennyire volt nehéz azonosulni egy ilyen karakterrel?
Minden karakter nehéz. Nem úgy van az, hogy ha például gonosz embert játszunk, akkor gonoszul kell nézni.
Egymás játékából is akkor tudunk építkezni, ha nem a végeredményt játsszuk el, hanem megtaláljuk a helyzet igazságát.
Kevés időm volt a felkészülésre, hiszen nem sokkal forgatás előtt kerültem Emília (Goldberg Emília, a film rendezője) látókörébe. Arra tudtam hagyatkozni, hogy Pipás Pistánál is meg kell találni az ő igazságát, azt az utat, azokat az összefüggéseket, amivel Pista ebbe a történetbe belép. Megpróbáltam megérteni a motivációit, és nagyon el kellett hinnem, hogy én lehetek ez az ember.
Ez jól sikerült, hiszen a második perctől kezdve én is elhittem, hogy te vagy a Pipás. A filmben az is szembetűnő, hogy a meztelenséghez, a „férfitekintethez” nem a szerelem vagy az erotika kapcsolódik, hanem a szégyen és a kiszolgáltatottság.
Ha a helyzetet nézem, amiben a szereplő van, akkor nagyon is segítették a jelenetet. Ezért is értettem egyet azzal, hogy szükséges a meztelenség.
Még így sem volt egyszerű húsz férfival együtt zuhanyozni egy forgatáson, de szerencsére elég intenzív jelenet volt, és gyorsan túlestünk rajta.
Egy színésznő mennyire tudja a saját testét munkaeszközként, kissé elidegenítve szemlélni?
Muszáj. Ha hiteles a helyzet, és azt gondolom én is, hogy erre szükség van, akkor egészen egyszerűen nem foglalkozom vele. Ha erotikus, szexualizált kontextusban van kezelve egy női test, akkor valószínűleg a színésznő is azzal lesz elfoglalva, hogy elég jól néz-e ki a vásznon. Itt nem az volt a kérdés, hogy mi az, ami látszik vagy nem látszik, vagy mi az, ami szép vagy nem szép. Ilyen szempontból abszolút felszabadító, könnyű volt.
A Pipás vetítése után, amikor odamentem hozzád, éppen Dragomán Györggyel beszélgettél. Mindketten Marosvásárhelyen születtetek, ott is nőttetek fel. Összeköt benneteket az erdélyi származás, vagy az, hogy mindketten megéltétek a késő Ceaușescu-korszakot?
Marosvásárhelyen szomszédok voltunk. Az a környék, ahol A fehér király játszódik, konkrétan a mi utcánk. De a szüleink is jó barátságban voltak, hiszen az ottani, marosvásárhelyi értelmiség nem volt egy nagyon tág kör. Mint később kiderült, volt is nálunk, a vidéki kis házunkban. Amikor ők emigráltak, sokáig nem találkoztunk, végül éppen egy interjú által kerültünk újra kapcsolatba.
Egy olyan emberem ő, akivel ritkán találkozom, de azonnal mélyre tudunk menni, minden találkozásunk nagyon tartalmas.
Amikor a vetítés után beszélgettünk, két mondat után már nagyon fontos, egymást erősítő dolgokról esett szó. Egyébként a Máglyából készült rádiójátékban is felolvastam, ez a regény pedig azért áll különösen közel a szívemhez, mert azon kívül, hogy az én városomban játszódik, a főszereplője ugyanannyi idős, mint én voltam a rendszerváltáskor Romániában. Tizenhárom.
A szüleid életét is a színház határozta meg, és említetted is egy interjúban, hogy ez gyerekként nem mindig volt könnyű. Hogyhogy végül mégis színésznő lettél?
Gyerekként azt éreztem, hogy nem kaptam meg az engem megillető figyelmet. Jó kérdés persze, hogy a színész vajon nem azért választja-e pont ezt a szakmát, mert több figyelmet szeretne... Vagy nőként akár az anyaság által szeretné érezni, hogy fontos legyen.
Bennem időről időre minden meg tud kérdőjeleződni, és folyamatosan újra kell építenem magamban, hogy mi a belső motivációm, kifejezni akarok- e valamit vagy csak pótolni egy hiányt.
Tizenéves koromban ez szinte hetente változott, végül egy barátom rámutatott arra, hogy ha bármikor is szeretnék a színészettel foglalkozni, akkor jó, ha elvégzem az egyetemet, és minél hamarabb túl leszek rajta. A kérdés, hogy szükségem van-e erre a szakmára ahhoz, hogy örömömet leljem a saját sorsomban azóta is foglalkoztat, de nem bánom. Jólesik újra és újra kilépni, vagy legalább gondolatban körbejárni ezt a kérdést. Segít magamat meghatározni.
Ne maradj le a Dívány tartalmairól!
A Google új funkciója segítségével beállítható, hogy milyen oldalak jelenjenek meg a keresési eredmények között. Ha nem akarsz lemaradni cikkeinkről, kattints erre a linkre. Utána csak annyi a dolgod, hogy bepipáld a Dívány neve mellett megjelenő kis négyzetet – ahogy a képen látod.
Ha mindent jól csináltál, a „Saját források” felirat mellett látható lenyíló listában látnod kell a Díványt. Ezzel kész is vagy.
És mi a válaszod, szükséged van a színészetre?
Mindig más. Néha nagyon el kell távolodnom tőle, és most például azt érzem, hogy le kell bontanom magam atomokra ahhoz, hogy aztán újra össze tudjam rakni. Ez egy állandó puzzle önmagammal, és lehet, hogy kívülről ugyanaz a kép áll össze, de a folyamat a fontos, amiben újra megtalálom és összeillesztem a megfelelő elemeket.
Korábban már volt rá példa, hogy eltávolodtál a színpadtól, és akár fizikai munkákat is vállaltál.
Most is efelé tekintgetek, hogy legalább egy nyár idejére ne a szakmámban dolgozzak. Ilyenkor nem is arról van szó, hogy színészként vagyok bajban, hanem emberként. De akármivel foglalkozom, színesíti és gazdagítja a lelkem, és ezek a tapasztalatok beépülnek, tudok belőlük dolgozni bármilyen területen. Eddig minden ilyen „kirándulásom” a hasznomra vált.
A 40-es éveik vége felé a nők – de a férfiak is – sokszor felteszik maguknak a kérdést, hogy jó úton járnak-e, megvalósították-e, amit szerettek volna, és a végeredmény akár az is lehet, hogy újradefiniálják magukat. Nem szeretnék a magánéletedben vájkálni, de annyit el lehet talán árulni, hogy elváltál Hajdu Szabolcstól. A válás magával hozta a te esetedben is ezt az újradefiniálást?
Nálam ez korábban történt. Mire odáig jutottam, hogy elváltam, addigra már a bennem lévő változás nagy része lezajlott.
Úgy gondolom, hogy ha nem spóroljuk meg magunktól ezeket a kérdéseket, nem egyszerre, drámai módon kell velük szembesülni.
Kívülről nagy lépéseknek vagy döntéseknek tűnhetnek, de valójában egy természetes folyamat részei. Talán ezért is van az, hogy érdekes módon soha nem bánom meg az életem történéseit. Próbálom csak megélni a folyamatot. Ha nem is mindig élvezni, de teljes mértékben megélni és átélni az életemet.
Ebben a korban sokan szembesülünk azzal is, hogy a tükörben sem mindig azt látjuk, amit szeretnénk.
Érdekes módon éppen azok a filmek, amiket az elmúlt években forgattam, segítettek ezt a folyamatot feldolgozni.
Az ember látja magát, és ezekben a filmekben nem arra a nőre volt szükség, aki én korábban voltam.
Ezt az új arcomat, ezt az új, keményebb és idősebb arcomat el kellett fogadnom, hiszen erre volt szükség. Ebből a szempontból a szakmám segített most. Természetesen az is fontos, hogy ki van mellettünk, hiszen egy partner ugyanúgy tükör. Szerencsére egy olyan párkapcsolatban éltem az elmúlt hat évben, amelyben a nőként abszolút támogatva és elfogadva voltam, tehát biztonságosan tudtak bennem lezajlani ezek a folyamatok.
Egy kicsit visszatérve édesanyádra, őt megfigyelte a Securitate, te pedig hozzáfértél ezekhez az anyagokhoz, illetve egy hangjáték is született ebből. Milyen volt ezzel szembesülni, ezt feldolgozni?
A feldolgozás még mindig tart. Újra és újra előkerül bennem, foglalkoznom kell vele. A legnehezebb az egészben talán a szégyen és a bűntudat volt, hogy ennyire objektíven és pőrén ott van az édesanyám magánélete, és én mindezt így tudom meg. Viszont ez a történet sokkal univerzálisabb az én megélésemnél, ami magánügy, személyes. Azáltal, hogy megosztom, beszélek és beszélünk róla, a saját személyes fájdalmam egy közösségi feldolgozássá válik, így talán könnyebb elviselni nekem is.
Most, hogy fölmerült, hogy Magyarországon is nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat, mit gondolsz, ez milyen hatással lenne a magyar társadalom általános lelkiállapotára? Fontos ez még ennyi idő elteltével?
Szerintem nagyon fontos, de az a tapasztalatom a kutatás után, hogy nem lehet általánosítani. A felsőbb vezetők bűne és a felelőssége egyértelmű, de nagyon széles a spektrum, hogy egy ügynököt hogyan és miért szerveztek be, és abban is, hogy ha már beszervezték, milyen mértékben és milyen attitűddel végezte a dolgát. Ezek mind egyéni történetek, és én nem is vállalkoztam arra, hogy nyilvánosságra hozzak bármit abból, amit erre vonatkozóan megtudtam egyes emberekről az aktákból. Úgy éreztem, nincs erre felhatalmazásom, mivel nem ismerem a teljes történetüket.
A közelmúltban két filmed is a mozikba került, a Pipáson kívül a Mambo Maternicában is szerepelsz, utóbbiban egy olyan nőt alakítasz, aki nem kívánt terhességgel néz szembe. Színházban hol láthatnak a nézők?
A Jurányiban a Petra von Kant keserű könnyei, valamint a Már nem álmodok velük című előadásokban, ami gyermekvédelemben felnőtt fiatal anyák történeteiből készült. A 6színben az Egy tökéletes nap Karsai Dániel eutanáziáért való küzdelméről és életéről szól. Jövő héten mutatjuk be a Sense into nonsense című performanszot, ez egy punk dadaista művész, Elsa von Freytag Loringhoven életét és szerteágazó munkásságát dolgozza fel. Szóval nagyon izgalmas projektekben vagyok.
Ezek az előadások fontos társadalmi kérdéseket feszegetnek. Tudatosan választod ki így a szerepeket?
A kapcsolódást keresem azokkal az emberekkel, akikkel hasonlóan gondolkodunk.
Így sokkal egyértelműbb, hogy olyan témához fogunk nyúlni, ami mindannyiunkat érdekel. A közös alkotás folyamata a legizgalmasabb, és ha az tartalmas, előbbre visz mindannyiunkat, akkor az, amit a nézők látnak, nem egy végeredmény, hanem a kapcsolódásunk egy állomása.
Amikor nem a színpadon vagy, vagy forgatsz, mi foglalkoztat a leginkább?
Nagyon nagy igényem van a természeti környezethez való kapcsolódásra. Egyelőre azt érzem, hogy kevés lehetőségem adódik erre, ezen szeretnék változtatni, kilépni a buborékból, amiben vagyok. Sok minden tartozik ide, akár konkrétan a természetben lenni, de azt is, hogy abból élni, amit megtermelek magamnak, azt elkészíteni, feldolgozni. Már akkor jobban érzem magam, ha egy kertben lehetek, de ennél sokkal elemibb módon szeretném ezt megélni, a mindennapok szintjén. Talán, ha sokat mondom, meg is tudom valósítani.
Kapcsolódó: Lovas Rozi és a Loupe Színházi Társulás szintén sokszor feszeget fontos társadalmi kérdéseket
