A Grimm testvérek, Jacob és Wilhelm az 1800-as években gyűjtötték a német nyelvterületen hallott mendemondákat, meséket. Foglalkoztak ők német nyelvtannal, rúnaírással, dán mesékkel, lovagi énekekkel, de igazán ismertek a régi német mesék könyvbe rendezése után lettek. Ám ezeket a történeteket nem kisgyerekeknek szánták, ez már a könyvek címéből is kiderül: Gyermek- és családi mesék (Kinder- und Hausmärchen). Elsődleges céljuk nem a gyerekek szórakoztatása volt, hanem inkább az ősi germán mesék és nyelv megőrzése egy olyan időszakban, amely Napóleon hódításainak köszönhetően egyre inkább elfranciásodott.
A Grimm-mesék eredetileg horrorsztorik voltak
Ez az oka annak, hogy olyan kegyetlenek és borzasztóak a történetek: nem kicsiknek szánták őket. Az eredeti változatok még sokkal inkább tele voltak brutalitással, Rapunzel például, akit Aranyhajként imádnak a gyerekek, teherbe esik a hercegétől, akinek szemét tüske szúrja ki, miután a gonosz boszorkány lelökte a toronyból. Hamupipőke történetében szerepel vérfertőzés, csonkítás, gyilkosság és kannibalizmus, a mostohatestvérek szemét például galambok kaparják ki, így vak koldusként tengetik tovább az életüket. Hófehérkét a saját anyja próbálja megöletni, a vadásztól pedig a szívét, máját, tüdejét kéri, hogy meglegyen az esti vacsora, és végül a lány a mérgezett almától tényleg meghal. A herceg nem csókolja meg, a hagyományos (nem üveg) koporsó cipelése közben esik ki a lány szájából az almadarab (azt pedig ne is firtassuk, miért és hova vitte a herceg a lány holttestét). Ezután hősnőnk tényleg hozzámegy a herceghez, ám az esküvőn a gonosz mostohának is részt kell vennie, lábán forró vascsizmával, hogy addig táncoljon benne, amíg meg nem hal. A gonosztevőket Grimmék történeteiben egyébként is különös kegyetlenséggel végzik ki.
A veszély pedig nem mindig kívülről érkezik, nem távolról érkező mostohaanyák akarják megölni a mostohagyerekeiket, hanem a saját édesanyjuk. Így volt ez a Jancsi és Juliska eredetijében is.
Valós éhínség ihlette a mesét
Legalább második olvasásra feltűnik, hogy a történetben tulajdonképpen minden az evés körül forog: a család éhezik, ezért válnak meg a gyerekektől. Kenyérmorzsák jelzik az utat, amit éhes madarak csipegetnek fel, a boszorkány háza mézeskalácsból van, ennek ellenére ő mégis éhes, és a gyerekeket akarja megenni. A valóság azonban, ahonnan maga a történet ered, ennél is szörnyűbb volt.
1314 és 1322 között Európa nagy részén a hidegebbre forduló időjárás és az özönvízszerű esőzés miatt tönkrement a termés, így éhínség tombolt, milliók haltak éhen. Bizony, kétségbeesett szülők valóban kitették a gyerekeiket a házból, hogy annyival kevesebb éhes szájat kelljen etetniük, sőt legrosszabb esetben megették őket. Ez a borzalom mint ősi történet maradt fenn több országban is, és Henriette Dorothea Wild, a Grimm fivérek szomszédja (később Wilhelm Grimm felesége) jóvoltából eljutott a Grimm fivérekhez, azóta pedig meseként ismerjük – így él tovább a nagy 1300-as évekbeli éhínség története ma is.
