Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A menekültek után régi-új ellenséget húzott elő a tarsolyból a Fidesz. Az Orbán-kormány kommunikációjában előtérbe került a Brüsszel által támogatott, liberális, nyugati dekadenciát hozó LMBTQ-aktivista képe, aki többedmagával megszállja az oktatási intézményeket, átveszi a szexuális felvilágosítás lebonyolítását, hogy orvul kisiklassa normális fejlődésükből a gyerekeket, miközben minden erejével azon van, hogy nemátalakító kezelésekre beszélje rá az ovisokat. Mire alapozza félelmét a miniszterelnök?
Nehéz megmondani. Magyarországon ugyanis egyetlen LMBTQ-érzékenyítő program létezik, az ingyenesen elérhető Melegség és megismerés (röviden MM), amelyet még 2000-ben hívott életre a Labrisz Leszbikus Egyesület és a Szimpozion Egyesület. Az ELTE Neveléstudományi Intézetének szakmai támogatását is bíró kezdeményezés nem végez szexuális felvilágosítást és nem népszerűsít semmit (maximum az elfogadást). Teljesen átláthatóan működik, a projekt honlapján minden fontos információt meg lehet találni róla: módszertani kiadványokat, óravázlatokat, segédanyagokat.
A csapat munkájáról dr. Ari Eszter foglalkozástartót is megkérdeztük. Eszter, aki civilben biológus kutatóként és egyetemi oktatóként dolgozik, már tíz éve tart MM-órákat önkéntesként a szabadidejében, hogy saját történetén keresztül szemléltesse a diákoknak, milyen leszbikus nőként élni a hétköznapokban. Hogyan jutnak el egy-egy iskolába a programmal? Mi történik pontosan egy foglalkozáson? Milyen visszajelzéseket kapnak a kamaszoktól? Interjú.
Hány óvodában jártál a program részeként?
Egyben sem.
Milyen életkorú gyerekeknek tartotok órákat?
Jellemzően középiskolásoknak, de felnőttek, cégek és felsőoktatási intézmények is felkereshetnek minket. Nagyon ritkán előfordult, hogy mentünk általános iskola 8. osztályába is, de ez alapvetően nem profilja a programnak.
Hogyan történik a kapcsolatfelvétel, mi az az út, amin keresztül eljuttok egy suliba?
Mindig az iskola hívja a programot. Van, hogy többször is ugyanoda hívnak vissza minket, hiszen nyilván sok párhuzamos osztály van egy intézményben, illetve minden évben új diákok érkeznek. Néha random találnak meg minket, a honlapunkon keresztül. Máskor egy diák coming outja az apropó: az osztályfőnök jó fej, és úgy gondolja, segít lehetőséget teremteni a beszélgetésre, hogy az érintettnek és a társainak is könnyebb legyen kezelni a helyzetet. Létezik ezenkívül a Civil kurázsi nevű program is, amelynek keretében több civil szervezet tart érzékenyítő órákat középiskolákban, ezek közül egy a Melegség és megismerés.
Kértek-e szülői beleegyező nyilatkozatot a diákok foglalkozáson való részvételéhez? Ha nem, akkor miért nem?
Ez igazából nem a mi dolgunk, hanem a meghívó tanáré. Mi nem is szoktunk erre külön rákérdezni, szóval csak hallomásból tudjuk, hogyan szoktak eljárni a kérdésben. Többen a pedagógusok közül nem is értik, miért kéne külön bejelenteniük pont ezt a foglalkozást, amikor más hasonló érzékenyítő órákkal szemben ez nem elvárás. Miben lenne ez más? Azért jobb a békesség alapon általában előre értesítik a szülőket, és akkor a szülő eldönti, jöhet-e a gyerek. Volt, olyan, hogy nem engedték el, de elvétve fordul elő ilyen. Ráadásul többször nem is egy konkrét osztályfőnöki órára megyünk, hanem egy nagyobb iskolai rendezvényre, és akkor több lehetőség közül szabadon választható az MM-program is. Ilyen esetekben alapvetően a diák dönti el, mi érdekli.
Hogy néz ki egy foglalkozás? Mi történik ott?
Ideális esetben 90 percig tart egyhuzamban. Párban vezetjük, minden foglalkozástartónál feltétel, hogy két hétvégi (összesen 4 egész napos) képzésen elsajátítsa az érzékenyítő óra módszertanát. Bár transz és queer emberek is vannak a csoportban, a foglalkozásokat legtöbbször egy meleg férfi és egy leszbikus nő bonyolítja le – törekszünk arra, hogy eltérő identitásúak legyenek a pár tagjai. Az alkalmat jégtörőjátékkal kezdjük, hogy oldódjon a hangulat. Ennek minimális köze van a melegséghez. Teszem azt, székfoglalót játszunk, azaz mondunk valami pozitív jelzőt, és akire igaz, az feláll, helyet cserél a többiekkel, de mivel eggyel kevesebb szék van kitéve, így valaki állva marad, és akkor ő mondja a következő állítást. Persze már itt is bedobunk ilyet, hogy „voltam már szerelmes” és ehhez hasonló, vad dolgokat.
Ezt követően bemutatjuk nagyon röviden a Szimpozion és a Labrisz Egyesületet, azt a két szervezetet, amelyek életre hívták a programot. Arra is felhívjuk a figyelmet, hogy ingyenesen elérhető a Háttér Társaság Lelkisegély-szolgálata, ha valakinek pszichés támogatásra lenne szüksége. Ezután mindkét foglalkozástartó elmondja a melegségével kapcsolatos élettörténetét. Ilyenkor arra kérjük a diákokat, hogy ne szóljanak közbe, viszont jegyezzék meg a kérdéseiket, hogy a történetek befejezését követően rögtön feltehessék őket. Van, ahol picit nehezebben indulnak be a kérdések, máshol meg rögtön rengeteg minden felmerül. Olyannal viszont még soha nem találkoztam, hogy semmit se kérdeznének.
A kérdések elég változatosak. Néha általánosabb, jogi-társadalmi témákat érintenek, néha egészen konkrétak, például hogy én hogyan mondtam el anyukámnak, hogy leszbikus vagyok. A kérdések átbeszélése után valamilyen csoportos, érzékenyítő játékkal zárunk. Van, aki kisfilmet mutat be, arról beszélget. A végén pedig kiosztunk egy kérdőívet, amin a fiatalok visszajelzést adhatnak nekünk. Számít, hogy mi a kamaszok véleménye az óráról.
Ha jól értem, a szexuális felvilágosítás nem célja ezeknek a foglalkozásoknak, és gondolom, a kormány sugalmazásaival ellentétben, „nemátalakító kezeléseket” sem népszerűsítetek (jelentsen ez bármit is). Mik azok a főbb témák, amikről beszélgettek?
A saját történetünk van a fókuszban. A foglalkozástartó mindig LMBTQ-ember, aki a saját tapasztalatait, tudását osztja meg a diákokkal. Ezért van az, hogy ciszheteró szövetségesek – bármennyire is örülünk a támogatásuknak – nem tarthatnak ilyen órákat.
Azt igyekszünk átadni a fiataloknak, hogy ha valaki LMBTQ-ember, nem kell kétségbeesni, szégyenkezni.
Ez is egy teljesen oké módja a létezésnek, és fel kell mérni, hogy milyen közegekben lehet biztonsággal előbújni. Arról is beszélgetünk, hogy hogyan tud valaki támogatója lenni egy LMBTQ barátjának, szerettének, hogyan tud segíteni neki, hogy könnyebb legyen az élete. Tematikus kérdéseket is fel szoktunk tenni, például hogy ki mit tenne, ha egy osztálytársát azzal csúfolnák az iskolában, hogy meleg, függetlenül attól, hogy az-e, vagy sem. Egyébként döbbenetes, hogy erre 99 százalékban az a válasz, hogy ők odamennének és megvédenék, tehát egymás között rendeznék le – szinte sosem merül fel, hogy felnőttet vonjanak be.
Tehát főleg arról van szó, hogy hogy élnek a melegek, leszbikusok. Elmondjuk, hogy a legtöbb dologban ugyanúgy élünk, mint bárki más. A jogi helyzetről is beszélgetünk, a serdülők többsége keveset tud arról, hogy lehet-e Magyarországon azonos nemű pároknak házasodni, mi az a bejegyzett élettársi kapcsolat, lehet-e örökbe fogadni, mesterséges megtermékenyítésben részt venni, hogyan lehet gyereket nevelni, mi történik majd azzal a gyerekkel, mennyire fogják piszkálni, mit lehet ez ellen tenni. Nagy ritkán valaki megosztja a serdülők közül, hogy ő is az LMBTQ-közösség tagja, de ezt a többiek általában már tudják. Tehát abszolút nem erre megy ki a dolog, hogy most akkor ki meleg vagy transz az osztályban, és vele személy szerint mi történt.
Arra pedig, hogy szexről konkrétan mikor kérdeztek, nem is nagyon emlékszem. Talán egyszer volt, hogy röhögős kamasz fiúk olyan célzattal kérdezgették az óraadó férfitársamat, hogy kicsit megakasszák az óra menetét. De alapvetően nincs szó szexuális praktikákról. Persze mindig azzal kezdjük, hogy bátran lehet kérdezni, nincs rossz kérdés, de
egyáltalán nem ez szokta érdekelni őket, hogy akkor ki mit hova rak.
Mi magunk pedig nem indítványozzuk a témát. Inkább érzéseket osztunk meg. Én például el szoktam mondani, hogy 25 éves koromig heterónak gondoltam magam, és akkor megláttam egy nőt, akivel kapcsolatban azt éreztem, hogy szeretném megcsókolni. Azt hiszem, 14 éves kor fölött ezt már bőven be lehet fogadni különösebb lelki megrázkódtatás nélkül.
Bent szoktak lenni a pedagógusok a foglalkozáson?
Szoktuk kérni, hogy legyen bent a pedagógus, az osztályfőnök, de inkább megfigyelőként, hadd bontakozzanak ki a diákok. Ha sokadjára megyünk vissza az iskolába, van bejáratott kapcsolat a tanárokkal, ismernek minket, akkor néha nem jönnek be. Mondjuk az az oktató, aki elhívja a programot, valószínűleg eleve nyitott. Tudja, hogy nem árthat a gyereknek, ha ezekről a fontos témákról hall.
Milyen a fogadtatása a diákok körében az órának? Mit tapasztalsz?
Én azt látom, hogy nagyon jó. Ez már a foglalkozáson is érzékelhető, de az írásos visszajelzésekből is látszik. Elenyésző mennyiségben mondta azt valaki, hogy hú, ez borzalmas volt, bárcsak ne kellett volna részt vennem. Olyan iskoláról sem tudok, akik amiatt ne hívtak volna vissza bennünket, mert a diákok ellenkeztek. Ráadásul gyakran téves infók vannak a fejekben a jogi helyzetről, a kutatási adatokról, az előfordulási gyakoriságról, és a résztvevők tényleg örülnek, ha megtudhatnak valamit ezekkel kapcsolatban. Azt a szituációt is nagyon élvezik, hogy most nem Petőfi verseit elemezzük, hanem itt van két felnőtt ember, aki őszintén beszél az érzéseiről, az életéről, és lehet őket kérdezni.
Van-e tudásod arról, hogy az elmúlt időszakban hogyan alakult a megkeresések száma, mennyi helyre hívtak titeket?
Drasztikusan visszaesett. Ebben persze nagy szerepe lehetett az iskolabezárásoknak, a koronavírusnak is. Ha jól tudom, az elmúlt egy évben mindössze 4-5 alkalmat tartottunk. Ez régebben évi 30-40 foglalkozás körül volt. Ami, ha belegondolsz, hogy hány középiskola van, még így is elég kevés, hiszen ez az egyetlen ilyen program Magyarországon. Szerencsére egy-két vidéki városban is vannak már önkéntesek, akik utazás nélkül el tudnak jutni a helyi iskolákba, de összességében sajnos nem tartunk sok foglalkozást.
Szerinted hogyan fognak hatni a transz- és homofób törvények az LMBTQ-fiatalokra és társaikra?
Én úgy látom, a fiatalok sokkal elfogadóbbak, mint a szüleik, de pozitív hatással nincs rájuk, az biztos. Ha valaki úgy érzi, célkeresztbe került, nehezebben fog előbújni, mások pedig felhatalmazva érezhetik magukat, hogy beszóljanak neki, vagy tettlegesen bántsák akár az iskolában, akár az utcán. Azt is fontos hangsúlyozni, hogy a serdülőkori haláleseteket tekintve még mindig a vezető okok között szerepel az öngyilkosság, amelynek kockázata kétszer-háromszor akkora LMBTQ-fiatalok körében.
Nagyon jó lenne megelőzni ezeket a tragédiákat, és olyan közeget teremteni a kamaszoknak, amelyben nem traumaként élik meg az identitásukat.
Mit tanácsolsz azoknak a szülőknek, tanároknak, diákoknak, akik a politikai helyzet ellenére továbbra is elfogadó, biztonságos, inkluzív közeget szeretnének teremteni a suliban? Mit tehetnek ezért?
Lényeges, hogy ezt hangoztassák. Akár szóban, akár szimbólumok segítségével fejezzék ki, hogy ők elfogadó közösség. Hívják meg nyugodtan a programot, mert ez nem szexuális nevelés, nem propaganda, nem népszerűsítés, nem ütközik semmilyen törvénybe. Ha pedig mégsem lehet minket a jövőben elhívni, igyekezzenek a tanárok, a szülők beszélgetni a témáról a gyerekekkel. Elérhetők kiadványok, amelyek segítik őket ebben. De velünk is konzultálhatnak előtte, közben, utána. Forduljanak hozzánk bizalommal, itt vagyunk.
