érzékenyítés - Dívány

A menekültek után régi-új ellenséget húzott elő a tarsolyból a Fidesz. Az Orbán-kormány kommunikációjában előtérbe került a Brüsszel által támogatott, liberális, nyugati dekadenciát hozó LMBTQ-aktivista képe, aki többedmagával megszállja az oktatási intézményeket, átveszi a szexuális felvilágosítás lebonyolítását, hogy orvul kisiklassa normális fejlődésükből a gyerekeket, miközben minden erejével azon van, hogy nemátalakító kezelésekre beszélje rá az ovisokat. Mire alapozza félelmét a miniszterelnök?

Hol voltál eddig, Domi? Miért csak most írsz a Meseországról, mi ez a fáziskésés? Még egy bőrt le kéne húzni a témáról, igaz? Pont, amikor végre elült a vihar, és ismét az a legnagyobb hír az országban, hogy Gabriela Spanic elárulta: a kedvenc könyve a Biblia. Kelet-európai felmenői is vannak, azt mi már rég tudtuk. Oké-oké, nem fogok terelni. Ez a cikk azért készült el ilyen későn, mert totál ki vagyok égve.

A képregények egyértelműen a fiatalok nyelvén íródott, az ő képi világukhoz igazodó szórakoztató olvasmányok. Azok is szívesen forgatják őket, akik egy könyvet már nem nyitnának ki. Ezért is olyan fontos, hogy mi található bennük: megmutatják-e, hogy mindenkinek van szuperereje, akkor is, ha más, mint a többiek?

A tolerancia szót gyakran progresszív értékként emlegetik, engem mégis a hideg ráz ki tőle. Amikor valaki azt mondja, tolerál, úgy érzem, fényévekre van az elfogadástól. Nem tisztel, nem becsül, inkább csak elvisel, megtűr, mint valami szükséges rosszat. Ezért kéne hálásnak lennem? Oké, nem támad rám, nem veszélyeztet, nem tesz keresztbe nekem. De nem ez lenne az alap tisztességes emberek között? A toleranciára nevelés célkitűzésnek elég bánatos. Mintha valami elérendő erény lenne, nem pedig egy emberi minimum. Rosszallás van benne, gyengén álcázott ellenségesség. Túl sok jó nem származik belőle – erősíti meg egy frissen publikált kutatás.