Mi kell ahhoz, hogy téveszmék és kétségbeejtő üresség nélkül ússzuk meg az életet? Egyrészt meg kell értenünk, hogy a dolgoknak önmagunkban nincs semmi értelmük, nem függ minden mindennel össze. Másrészt hinnünk kell abban, hogy az előbbi állítás mégsem igaz. Hogyan oldjuk meg, hogy optimális mértékben tulajdonítsunk jelentést a világnak?
Az emberek idővel elérnek abba a szakaszba, amikor személyes jelentést kezdenek tulajdonítani a világegyetem működésének. Itt tart az életében Timothy Kreider író is, aki egy lírai hangvételű cikkben osztotta meg tapasztalatait a Medium nevű oldalon. A szerző arról elmélkedik, hogy a legnagyobb döntéseink előtt miért kezdjük el lesni az univerzum által küldött jeleket. Ez egy olyan tudatállapot, amelyben hajlamosak vagyunk minden eseményt, személyt és információt többletjelentéssel felruházni.
Az új emberi találkozásokat allegorikusnak éljük meg, mintha direkt olyan személyekkel hozna össze minket a sors, akik a lehetséges választásainkat testesítik meg. Az anekdoták, amiket hallunk, hirtelen mély értelmet nyernek, mintha csak nekünk üzennének valamit. Még a szerencsesütik bölcsességeit is elkezdjük komolyan venni. Normális mindez?
Néha nehéz megmondani, mi számít egészségesnek
A mentális egészség kritériumainak meghatározása ingoványos talaj még a hagyományosan betegségfókuszú pszichológia számára is. Az alapműveknek számító lélektani tankönyvek 5 tényező meglétét szokták hangsúlyozni, amivel kapcsolatban többé-kevésbé konszenzus alakult ki a szakmában. Ide tartozik a viselkedés akaratlagos szabályozásának képessége, az önértékelés és elfogadás, az érzelmi kapcsolatok kialakításának képessége, az alkotóképesség, valamint a hatékony valóságészlelés. Mit is jelent ez utóbbi pontosan? Egyáltalán nem azt, hogy objektíven volnánk képesek érzékelni a környezetünket, hiszen mindenki a saját énjén keresztül szűri meg az élményeit. Sokaktól pedig nem állnak távol a spirituális élmények, a babonák vagy a mágikus gondolkodás, miközben mégsem veszítik el a realitásérzéküket. Hogy lehet ez?
A mágikus gondolkodás természetes emberi sajátosság
Mágikus gondolkodásnak nevezik a pszichológusok azt a hiedelmet, amely szerint a vágyaink, gondolataink, cselekedeteink képesek befolyásolni az események alakulását, illetve a fizikai világ történéseit. A kultúrában és a vallásban számos olyan szokás fellelhető, ami erre a feltételezésre épít. Gondoljunk csak az esőtáncokra, a busójárásra vagy éppen az imádkozás gyakorlatára. Az ötlet eredete a kisgyerekkorban éppúgy megtalálható, mint évezredes hagyományainkban.
Az óvodásokat nagymértékben jellemzi az egocentrikus gondolkodás. Gyakran csak a saját szemszögükből látják a világot, nem tudnak önmaguktól elvonatkoztatni egy-egy esemény értelmezésekor. Így a környezet változásairól elmélkedve tévesen azt a következtetést vonják le, hogy azokat az ő viselkedésük váltotta ki. Mondjuk, azt hiszik, hogy azért eredt el a hó, mert ők az új kabátjukat vették fel, vagy azért lett pocsolya a házuk előtt, hogy ők bele tudjanak tocsogni. Ez a fajta mágikus gondolkodás elevenedik meg akkor, amikor felnőttként elakadunk az életünkben, regresszióba csúszunk, tehát egy már meghaladott fejlődési szinten kezdünk el funkcionálni. Azt élhetjük meg, hogy minden külső történésnek hozzánk van köze, az égiek kommunikálni szeretnének nekünk valamit.
A rituálék csökkentik a szorongást
Babonás viselkedéseink célja, hogy enyhítsék a félelmeinket. Az a sportoló, aki kipróbál egy új energiaszeletet, majd ezt követően kimagasló teljesítményt nyújt a versenyen, a látszólagos együttjárást valódi összefüggésként fogja kezelni. A következő megmérettetésen már ott lesz a táskájában a müzliszelet, ami a szerencsét hozó egyéb tárgyakkal és a bemelegítés rituáléival együtt bűvös talizmánként fogja megóvni a kudarc bekövetkezésétől.
Kényszer: amikor a tetteimmel irányítom a világot
A babonák mérsékelt formájukban nem feltétlenül problémásak, mert növelhetik a téthelyzet előtt álló személy önmagába vetett hitét, a nagyobb önbizalom pedig fokozhatja a siker bekövetkeztének valószínűségét. Ugyanakkor két komoly problémával számolni kell. 1) Mi történik akkor, ha valamiért nem lehet kivitelezni a szertartást? (Például otthon maradt az energiaszelet, a szerencsepatkó, nem viselheti a kedvenc mezét, stb.) Ha ilyenkor pánikba esik valaki, kevés esélye marad jó teljesítményt nyújtani. 2) Mi van akkor, ha a rituálék teljesen eluralják az ember életét? Ha valakinek napi több órát kell például kényszeresen kezet mosnia azért, hogy úgy érezze, nem fognak rossz dolgok történni vele? Ez a rögeszmés hiedelem az egyik központi tünete annak az állapotnak, amit obszesszív-kompulzív zavarnak (OCD) nevez a pszichiátriai szakirodalom.
Paranoia: amikor mindennek jelentése van
Bár a metaforák rendkívül hasznosak egy művész számára, a mindennapi életben komoly problémákat jelent, ha valaki minden egyes dolog között összefüggést lát a világban. Ha minden tulajdonképpen valami mást szimbolizál, akkor olyan összeesküvés-elméletek és vallási rendszerek jöhetnek létre a személy fejében, ami a többi ember számára aligha követhető. A paranoiával küzdő ember gyakran furcsa képletekkel, zagyva szövegekkel tölti meg a füzeteit, és másokat is igyekszik figyelmeztetni a ránk leselkedő veszélyekre. Gyanús jeleket lát ott is, ahol nincsenek, mígnem teljesen elhatalmasodhat rajta az üldözöttség érzése.
Depresszió: amikor semminek sincs jelentése
Bizonyos értelemben a depresszió a fenti állapot szöges ellentéte. Egy olyan léthelyzet, amikor a személyt elárasztja a jelentésnélküliség érzése. Úgy érzi, hogy a világon semminek nincs semmi értelme, semmi nem vezet sehová. Mindez végtelen passzivitásra kárhoztatja, mintegy kívülállóként szemléli a vele történő eseményeket. A kapcsolódás hiánya együtt jár a dolgok érzelmi jelentőségének elvesztésével is: az illető minden iránt közömbössé válik, az örömre való képessége lecsökken.
Egyszerre kell érteni és hinni
A fentiekből kiderül, hogy a világnak való optimális jelentéstulajdonítás éppúgy érzékeny egyensúlyi állapot, mint az, ahogyan a saját befolyásunkról vélekedünk. Túlzás például azt gondolnunk, hogy katasztrófákat előzhetünk meg azáltal, ha nem lépünk a járda repedéseire – ugyanakkor fontos hinnünk abban, hogy a cselekvéseinkkel igenis jobbá tehetjük a világot, legalábbis a ránk eső szeletét. Lényeges megértenünk, hogy a jelenségek összefüggése sokszor látszólagos, a dolgok nagy részét pedig mi, emberek ruházzuk fel értelemmel. Ez azonban nem zárja ki azt, hogy mégis töretlenül higgyünk az ellenkezőjében: a fejlődésben, a sorsban, a különböző istenekben, azaz mindenben, ami erőt adhat.
