kényszer - Dívány

Óriási trend manapság a fiatalabb generációk köreiben, hogy valaki vegetáriánus vagy vegán. Ezt a döntést leginkább az ökológiai lábnyomukra hivatkozva hozzák meg. Na, de mi a helyzet azokkal, akik valamilyen ételérzékenységgel küzdenek, így aztán kénytelenek a vegán életmód mellett letenni a voksukat? Mi történik, ha kényszerből kell lemondanod a kedvenc ételeidről, és mit hoz ez a radikális változás? Cikkünkben ezekre a kérdésekre igyekszünk válaszokat adni.

Mindannyiunkkal előfordult már, hogy vissza kellett szaladnunk a lakásba, mert nem emlékeztünk, kihúztuk-e a vasalót vagy tényleg bezártuk-e az ajtót. A kényszerbetegek életét azonban ezek a szokások szinte pokollá változtatják, a gyógyulás pedig nem könnyű.

A munkatáborokban elképzelhetetlen körülmények között sínylődtek az ártatlanul elhurcoltak, akiknek közel ötöde nő volt. Sokan közülük testileg-lelkileg rokkantan tértek haza, s még ők voltak a szerencsésebbek.

Vannak olyan teljesen logikátlannak tűnő cselekedetek, mint a szemöldöktépkedés, az állandó kézmosás vagy a hajcsavargatás, melyeket nem a szükség, hanem a kényszer szül. Ha ezek a tevékenységek rendszeressé válnak és függőséget okoznak, ráadásul még a mentális egészségünkre is negatív hatással vannak, például szorongást okoznak, akkor tekintjük őket kényszerbetegségnek.

A bolti lopások elkövetése sokszor egy betegség miatt alakul ki valakiben, amit kényszeres cselekedeti állapotban követ el, és ilyenkor nem tudja viselkedését kontrollálni. A tudomány szerint a kleptomániások gyakran számolnak be tettük utáni bűntudatról és megbánásról is.

Figyelmen kívül hagyás, szeretetmegvonás, elejtett megjegyzések. Semmi látványos bántás, amire könnyű volna rámutatni, mégis nagyon rosszul érzed magad a viselkedésétől. Az udvarias máz mögött rejtett indulatok forrnak, amelyek időnként kitörnek, és rád irányulnak. Hogyan lehet felismerni a passzív-agresszív magatartást, és mit lehet tenni ellene? Legújabb sorozatunk ötödik részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod a reakcióképzésről.

Amikor az élet maga zökken ki a „normalitásból”, az addig zavarként számontartott mentális állapotok is egészen új megvilágításba kerülhetnek. Míg pár héttel ezelőtt például a gyakori kézmosás, a hazatéréskor történő azonnali fertőtlenítés és ruhamosás inkább egy pszichés nehézség tünetének minősült, addig mára ezek a cselekvések a valóságos külső fenyegetés fényében nemhogy racionálissá, de egyenesen kívánatossá váltak. Hol húzódik a határ a vírus elleni adaptív védekezés és a destruktív kényszeresség között? Mit tehetnek azok, akiknek amúgy is vannak obszesszív-kompulzív tendenciáik?

Mi kell ahhoz, hogy téveszmék és kétségbeejtő üresség nélkül ússzuk meg az életet? Egyrészt meg kell értenünk, hogy a dolgoknak önmagunkban nincs semmi értelmük, nem függ minden mindennel össze. Másrészt hinnünk kell abban, hogy az előbbi állítás mégsem igaz. Hogyan oldjuk meg, hogy optimális mértékben tulajdonítsunk jelentést a világnak?

Sokan azt gondolják, hogy nincs semmi baj a perfekcionizmussal, hiszen alapvetően önmagunk tökéletesítéséről szól. Mégis amerre járnak, a perfekcionisták demoralizált kollégákat, megfelelni nem képes partnereket, alacsony önértékelésű családtagokat hagynak maguk mögött. Miért nem veszik észre, hogy az irreálisan magas elvárásaik mások életét is megkeserítik?

A pszichológia egyik központi kérdése, hogy a hétköznapi „kattanásaink” és a komolyabb problémát jelentő állapotaink közötti különbség mennyiségi vagy inkább minőségi. Sokan vagyunk például, akik ragaszkodunk a szokásainkhoz, szeretünk tervezni, mások esetleg merevnek látnak minket. Mi az előnye és mi a hátránya egy ilyen személyiségszerkezetnek, s mi az a pont, amikor mindenképp érdemes segítséget kérni?

Az 5000 dolláros, ocsmány iBag sípolva, villogva és rezegve szégyeníti meg költekező tulajdonosát. Kéne?

A legtöbb problémás anya a bizonytalanságtól, a félelemtől nem találja a harmonikus kapcsolatot a gyermekével. Többen vannak, mint gondolnánk.