Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Figyelmen kívül hagyás, szeretetmegvonás, elejtett megjegyzések. Semmi látványos bántás, amire könnyű volna rámutatni, mégis nagyon rosszul érzed magad a viselkedésétől. Az udvarias máz mögött rejtett indulatok forrnak, amelyek időnként kitörnek, és rád irányulnak. Hogyan lehet felismerni a passzív-agresszív magatartást, és mit lehet tenni ellene? Legújabb sorozatunk ötödik részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod a reakcióképzésről.
Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
A szélsőséges viselkedés mindig gyanús
Elfogadhatatlan impulzusaink kifejeződését úgy is megakadályozhatjuk, ha a viselkedésünkkel éppen az ellenkezőjét hangsúlyozzuk. Ezt az elhárító mechanizmust nevezi a pszichoanalitikus szakirodalom reakcióképzésnek. A reakcióképzésre elsősorban a cselekvés intenzitása alapján következtethetünk. Például ha valaki lépten-nyomon azzal dicsekszik, hogy mekkora macsó, és mennyi nővel lefeküdt már, akkor előfordulhat, hogy bizonytalanságai vannak a saját szexuális megfelelőségével kapcsolatban. Az is gyakran megfigyelhető továbbá, hogy az elnyomott késztetés halvány nyomai felfedezhetők a cselekvésben. Például amikor az illető látszólag nyugodtan és bűbájosan viselkedik, de váratlanul beszúr a mondandójába egy-egy poénosnak szánt, de kifejezetten sértő megjegyzést.
Példák reakcióképzésre
Kisgyerekek viselkedésében még szembeszökőbben jelenik meg a reakcióképzés. Tegyük fel, hogy a gyerkőcnek kistestvére született, akivel szemben – természetes módon – sok ellenséges érzése van, pláne eleinte, a trónfosztás megélésekor. De mivel azt tanulta meg, hogy a tesóját szeretni kell, ezért próbál ehhez az elváráshoz igazodni. Ezek a vegyes érzések leképeződnek a tetteiben: például úgy ölelgeti, hogy majdnem megfojtja, vagy úgy eteti, hogy kis híján lenyomja a torkán a kanalat. A reakcióképzés egyik, mindenki számára ismert ősjelenete szintén az óvodás, kisiskolás korhoz kapcsolódik, amikor a gyerekek sokszor azt piszkálják a legjobban, aki valójában tetszik nekik.
Hasonló mechanizmus a meg nem történtté tevés
Mindenkivel megesik, hogy időnként olyat tesz, amit megbán, és szeretné azon nyomban helyrehozni, visszacsinálni, meg nem történtté tenni. Ilyen kompenzatórikus viselkedés például, amikor a szülő, aki elhanyagolja a gyerekeit, olykor kampányszerűen elkényezteti őket. Vagy a házastárs, aki a párja felé hajít egy tányért, majd összevissza csókolgatja. Ha kicsit kitágítjuk a kört, akkor idetartozhat mindenféle vezeklés is. A meg nem történtté tevés vágya az obszesszív-kompulzív zavarokra is jellemző: a személy sok esetben a kontrollálhatatlanul betolakodó kényszergondolatait (katasztrófáról, gyilkosságról, vérfertőzésről) igyekszik különböző rituálékkal (takarítással, számolással, imádkozással) semlegesíteni.
Az agresszió utat talál magának
Emlékszel Az emoji-film című meséből Mosolygóra, a szövegközpont vezetőjére, aki a legszélesebb vigyor, és a legmézesmázosabb hanghordozás mellett adta ki a parancsokat a szereplők elfogatására és likvidálására? Valami ilyesmi élményünk lehet azokkal az emberekkel is, akiknek a viselkedése passzív-agresszív, azaz látszólag kedvesek, nyugodtak, udvariasak, mégis egy csomó sértő dolgot tesznek. Neel Burton pszichiáter szerint ez azért van, mert – noha igyekeznek elfojtani őket és az ellenkezőjét hangsúlyozni –, az agresszív tendenciáik időről időre felütik a fejüket a túláradó modorosság mögött. A hirtelen negatív megjegyzések, a szeretetmegvonás, a másik ignorálása (különösen társaságban), a késések, az ígéretek be nem tartása mind olyan cselekvések lehetnek, amelyek indirekt módon ellenségességről árulkodnak.
A leggyakoribb okok
E. B. Johnson, a Medium egyik szerzője pár hónapja megjelent cikkében 5 fő okot különböztet meg, amiért a passzív-agresszív viselkedés kialakulhat. Az egyik, hogy a passzív-agresszív emberek általában konfliktuskerülők, nem mernek, vagy nem tudnak nyíltan konfrontálódni. Talán a következményektől tartanak, talán nem volt lehetőségük megtanulni, hogy egy vita konstruktív is lehet. Általában az érzelmeik kifejezésében sem jeleskednek, a haragjuk felvállalása nehézséget okoz számukra, így az inkább burkoltabb módokon jelenik meg a társas interakciókban. A passzív-agresszív magatartás szólhat az elköteleződés hiányáról is. Ha valaki (már) nem olyan involvált egy kapcsolatban, nem tesz bele annyit, viszont ezt nem kommunikálja átláthatóan a partnerének, akkor a feledékenységével, az iránta tanúsított figyelem és törődés csökkent mértékével sorozatosan megbánthatja a másikat.
Előfordulhat az is, hogy előítéletek állnak a háttérben. Lehet, hogy különösebb szándék sem társul a cselekvésekhez, ám ettől még kirekesztő a hatásuk. Ha például egy üzleti megbeszélésen kevesebb teret kapnak, vagy éppen titkárnőszerepbe kerülnek a nők, az a szexizmusra vezethető vissza. Ebben az esetben érdemes beszélni a kialakult helyzetről: a tudatosság fokozódásával a férfiak sokat tehetnek azért, hogy az előjogaikról lemondva egyenlősítsék ezeket a szituációkat. Végezetül pedig megeshet, hogy a passzív-agresszív viselkedés valóban az egocentrizmus talaján jön létre, amelynek során az illető kevéssé képes mások szempontjait, szükségleteit, érzéseit figyelembe venni.
Mit lehet tenni?
Amikor az embereket szembesítik a passzív-agresszív viselkedésükkel, sokan tagadnak, bagatellizálnak, védekező üzemmódba kapcsolnak. Ha ezek a reakciók beindulnak, és megteheted, hogy nagyobb távolságot tarts a személytől, akkor érdemes ezt meglépni. Másokat nem igazán tudunk megváltoztatni, de arról mindig dönthetünk, hogy tartunk-e, és ha igen, mennyire közeli kapcsolatot velük. Persze megeshet, hogy kénytelen vagy nap mint nap találkozni az illetővel, például a munkahelyeden. Ebben az esetben arra érdemes odafigyelned, hogy meg tudd húzni a határaidat, minimálisra tudd csavarni az érzelmi válaszaidat, és maximálisra a kritikus gondolkodásodat. Engedd el azt az elképzelést, hogy mindenkinek kedvelnie kell, vagy hogy személyesen neked szól a másik viselkedése. Az, hogy ilyen működésmóddal létezik a világban, sajnos róla árul el valamit, neki van dolga vele. Te a saját mentális egészségedet priorizáld, és olyan emberekkel vedd körül magad, akikkel biztonságban vagy, és akik pozitív érzésekkel töltenek fel.
Érdekelnek más elhárító mechanizmusok?
Amikor két ember kapcsolódik egymáshoz, gyakran nehéz eldönteni, hogy lélektani értelemben hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik személy. Mindenkinek lehetnek például olyan félelmei és vágyai, amelyeket annyira mélyre temet magában, hogy csak a másiknak tulajdonítva képes szembenézni velük. Meg tudunk ismerni bárkit is önnön valójában, vagy folyton csak a saját belső képeinket vetítjük ki a környezetünkben élőkre? Sorozatunk negyedik részében a projekciókról olvashatsz.
