Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Míg a Törésteszt a harag könyve volt, addig a Szabadulógyakorlat elsősorban a szerelemről és a halálról szól. Szabó T. Anna 45 új novellában, felkavaró szenzualitással ír az emberben dúló gyönyörű és iszonyú erőkről, a vágyról, az eksztázisról, a nemritkán gonoszságig lemenő indulatokról. Hova lehet menekülni az elnyomás és az önelnyomás elől? Milyen kitörési pontok vannak a tehetetlenségből? Mágikus gesztusokról, boszorkányságról és a szöveg átizzításának veszélyeiről beszélgettünk az íróval, aki azt is elárulta, mi az, amiről sohasem szabad tudnia, miközben dolgozik.
„Hunyt szemmel is látom az eget. Érzem, hogy most az ég is néz engem, néz minket, mindent és mindenkit, néz a fényes magasból, ezt az egész parkot, a rózsákkal, a félóránként körbejáró pici vonattal, nézi a családi házak és hétvégi telkek közé szorított, megzabolázott, mesterséges, mégis burjánzó tájat, a pikinikezőket, a sörözőket, a szerelmeseket, a hason fekve olvasgatókat, a hempergő kölyköket, a szökőkutakat, a gémeket és vadludakat, a tölgyfákat és napozószékeket, a játszóterek zajait, a gumikerékhintákon lengő, gyermekként dudorászó felnőtteket, a senkit sem bántó sokszínűség és soknyelvűség izgalmas zsibongását, a lelassult és idillivé szelídült délutánt, a paradicsomkertet, ahol mindenkinek jut hely, és mindenki nyugodt. Ide fogok visszatérni gondolatban, ebbe a valószínűtlen, fényes békébe. És ha van túlvilág, ilyennek szeretném látni majd.”
Milyen szabadulási lehetőségeink vannak a hétköznapokból, a kihasználtságból, a körülöttünk zajló gyűlöletkeltésből vagy éppen azokból a szűkre szabott kategóriákból, ahova folyton megpróbálnak beszuszakolni minket? Miért vannak még a pokolnak is körei? Hogyan lehet szenvedélyről, felfokozottságról, összeolvadásról írni anélkül, hogy mások giccsesnek tartanák a szöveget? Erről kérdeztem Szabó T. Anna József Attila-díjas költőt, a Szabadulógyakorlat című novelláskötet szerzőjét. Interjú tapogatásról, húskampóról és a lehunyt szemű arc keltette bizalomról.
Sokféle történet kapott helyet a Szabadulógyakorlat című kötetben. Meg tudod fogalmazni, hogy leggyakrabban hova és miért vannak bezárva a karaktereid?
A magányosságba, a testbe és az időbe – ez a három a legfontosabb. Utóbbiról elég sok szó esik ebben a könyvben, arról, hogy az öregedést hogyan lehet viselni testileg, de főleg lelkileg. Vannak kamaszok, akik kiszolgáltatottak, egyedül vannak, nem értik, mi történik velük, és vannak idősödő, korombeli nők az önfeladás határán, amikor elárulja őket a testük, és ők is elárulják önmagukat: azt, hogy milyen volt fiatalnak lenni, szenvedélyesen szeretni, rajongani. Van egy harmadik eset is, a harmincas házaspárok élete, amikor egymásra sóvárognak. Meg persze sokféle magányosság.
Engem az idő költőként is mindig érdekelt. Azért kezdtem el egyáltalán írni, hogy kiszabaduljak az időből: hogy rögzíthessem a pillanatot, nyomot hagyhassak és az maradhassak, aki vagyok. Én nem nagyon szeretek változni, de azt hiszem, mégis megváltoztam. A fiatal generáció számára már én vagyok a vén konzervatív, aki ellen lázadni kell. Ez nehéz. Még úgy is, hogy én magam sosem voltam látványosan rebellis. Most a saját változásaim ellen lázadok.
Rakovszky Zsuzsának van egy nagyon szép verse: egy öregasszony arról beszél benne, hogy az ő létének a középpontja még mindig az a pillanat, amikor 5 évesen ott van a nagyanyja udvarában. Ebben a könyvben is valami ilyesmi történik: a gyerekkorba, a világ egységébe való visszavágyás, amikor nem volt annyira fontos az ego. Egy gyerek bármilyen önző is néha, a kertben ülve nem az énjére gondol, hanem együtt van a világgal ott, abban a pillanatban. Nem magányos, mert játszik, a világ a karjára veszi. Én is ezt a fajta idillt keresem, ezt a kisimultságot és eksztázist. Önellentmondásnak tűnik, hogy egyszerre keresem az eksztázist mint szabadulási lehetőséget és a teljes nyugalmat. De az is lehet, hogy a kettő ugyanaz.
Az eksztázisban és a teljes nyugalomban is ott van a feloldódás, a kapcsolódás élménye. A könyvet olvasva végig azt éreztem, hogy a szokásos dichotómiák (például a test-lélek, az értelem-érzelem, az én-te, a racionális-irracionális) végre elvesztik a jelentőségüket. A kategóriarendszerekből, szigorú kettősségekből való kilépés az író szabadulógyakorlata?
Megértésre törekszem, és egyre jobban látom, hogy a világ nem osztható jóra és gonoszra. Akkor sem, ha az orrunk előtt zajlik az ellenségképzés folyamata. Éltem Erdélyben, van tapasztalatom arról, milyen kisebbségnek lenni: bizonyos szempontból nagyon tanulságos, de vigyázni kell, nehogy te magad is agresszorrá válj. A kategóriákat ugyanazért kérdőjelezem meg, mint a gyerekek. Számukra nem az az érdekes, hogy a másik kicsoda, hanem hogy van. A lét sokkal szebb és teljesebb annál, mint hogy elosszuk az embereket ilyenre vagy olyanra. Igen, igazad van, örök problémám ez a kategorizálás. Még a pokolnak is körei vannak Danténál, a misztikus olvasmányokban is mindent csoportosítanak az angyalok. Látod, lehet, mégis radikális vagyok, mert a kategóriák megkérdőjelezése óriási lázadás az emberi vagy akár isteni hatalommal beosztott világ ellen.
Az igazán szép élményeim mind összeolvadás-élmények voltak, nem elkülönülésélmények. A könyv persze megmutatja az összeolvadás, a rajongás, az elvakultság veszélyét is, úgyhogy még erre sem lehet azt mondani, hogy jó vagy rossz. Pedig az egész életem arról szól, hogy megpróbálom érteni a jót meg a rosszat, de nagyon sokszor, ami rossz, az jót is hoz magával. Rémes, hogy nem lehet azt mondani, hogy kősziklára építem a hitem. Az ember tapogatózik. Most jókor mondom, mert közben éppen itt simogatom a macskát – ez a taktilitás, az értés és az érintés rokonsága nekem nagyon fontos.
A tapogatózás folyamatában vagyok egész életemben. Néha azt érzem, hogy megtaláltam, hogy végre fogom, tartom, végre megvan. Ezt talán még nem gondoltam ennyire végig, vagy mégis, csak amikor írok, nem szabad tudnom. Kétségbeesetten kapaszkodom a valóságba. A Kerített tér című verseskötetem borítóján egy húskampó van: a hit, ami megtart – miközben a kampó egy fordított kérdőjel. Azért fáj, szükségem van a hitre, de muszáj kérdeznem közben. Mocorgok, tapogatok. A tapogatózás lehet gyöngéd, lehet kellemetlen is, hiszen ki tudja, mihez nyúl az ember, ha elindul az ismeretlenbe. És nagyon tanulságos, hogy mi az a pillanat, amikor rúgkapálni kezdünk. Ezt keresem a könyvben, megmutatom, hogy a saját indulatainkat hogyan vetítjük ki másra, milyen meglepetéseket okozhatunk magunknak.
A kötetben hangsúlyosan megjelenik a női szenvedély, amelyet máig hajlamos tabusítani, félreértelmezni, kihasználni vagy büntetni a társadalom. A nőket továbbra is a vágy tárgyaiként kezelik, aktív ágenseiként csak ritkán. Hogy látod, mennyi változás történt ebben az elmúlt évtizedekben?
Nemrég olvastam egy cikket Dickensről. Állítólag a feleségét hibáztatta, hogy miért szült 10 gyereket, miért volt ilyen termékeny, aztán miért esett szét testileg-lelkileg, holott azelőtt vagány volt, mindenhova ment a férjével. Annyit szidta, a végén el is váltak. Nagyon fáj ez a végtelen önzés. Évezredek óta egyfajta használati tárgyként tekintenek a női testre, mintha kizárólag csak munkaerőt kellene termelnie. Jane Austen is azért nem szült, azért nem választotta a családi életet, mert pontosan tudta, hogy akkor nem írhatna. Közelről látta a rokonai szenvedését, és hogy ki mindenki halt bele a szülésbe. Tudatos döntést hozott annak ellenére, hogy nagyon hitt a szeretetben és a szerelemben. Máig sok olyan terhet testálnak a nőkre, ami az emberséggel, az intellektuális ember mivoltukkal teljesen ellentétes. Engem nagyon zavar, hogy nem egyenlőség van, hanem megint kiszabják a szerepeket.
Pedig én otthonteremtő ember vagyok. Mindig akartam gyereket, nekem ez nem volt kérdés, mint sok más, akár író kolléganőmnek, akiket tökéletesen megértek. Én úgy vagyok vele, hogy magamtól megcsinálom, de ne mondják meg, mert akkor úgy van, hogy azért csinálom, mert ők utasítanak, és akkor a szabadságomnak annyi. Az Eötvös Collegiumnak (oda jártam, nekem nagyon fontos) is van egy szép jelmondata, a „Szabadon szolgál a szellem”. Azért is van benne a Szabadulógyakorlatban a boszorkányság, mert az egy kitörési pont a női tehetetlenségből. Ezt nagyon jól felismerték, ezért igyekeztek üldözni, kiirtani. A beszorítottság, a szabadsághiány mindig valamifajta mágikus gesztusokat végeztet az emberrel. Van egy nagyon szép könyv, Joan Didion: A mágikus gondolatok éve. Ő nagyon racionális lény, mégis ezt a szabadulógyakorlatot tapasztalta magán a férje halálát követő időszakban. Én eleve nem vagyok annyira racionális, vigyáznom kell, hogy racionalitással kontrolláljam az impulzív szenvedélyeket.
Ahogy te is említetted, sok az eksztázis, a rajongás, a felfokozottság a novellákban. Hogyan lehet giccshatáron belül tartani a szöveget, amikor ilyen témákról ír az ember, illetve kik azok, akik egyáltalán kijelölik ezeket a határokat?
Egyszer Ferenc Győző azt írta rólam, hogy én vagyok a boldog költő. Ez nagy meglepetés volt számomra, mert közben meg a világ legszorongóbb emberei közé tartozom. De gyakran elmegyek az extremitásokig, igen. Nem véletlenül utalok a könyvben a romantika irodalmára, hozzám ez nagyon közel áll. Persze az is szempont, hogy ki írja az adott művet. Ha Kaffka Margit írja, akkor giccses. Ha Füst Milán, akkor elájulunk. Pedig ő is hihetetlenül giccses tud lenni: gyönyörűen az, de az. Szerintem a fegyelem nagyon fontos, de ugye fegyelmezett eksztázis nincsen. Nehéz visszafogni a vágtatást, az ember néha túlbillen.
De azt is fontosnak tartom, hogy túlmenjünk a határon: hogy elmenjünk az egyik pólusig, az egyik sötétségig, aztán a másikig. Ugyanakkor nyilván nem én beszélek a történetekben, azokban a szereplők önbecsapása is benne van. Az is nagy kérdés, hogy hangosan olvasom-e a szöveget. Előbb említettem Füst Milánt, akitől sokáig idegenkedtem. Aztán meghallottam egyszer a rádióban, ahogy elmondja a saját versét, és elsírtam magam, annyira jó volt, pedig nem szoktam gyakran sírni.
Míg a rajongásban benne van a reflexió hiánya, addig az író soha nem lehet meg reflexió nélkül. A túlzott reflexió viszont hideg írást eredményez, amit én soha nem akartam. Mindig is szerettem volna átizzítani a szöveget, ami elég kockázatos. Nagyon kedves költőm Szabó Lőrinc: személyében, elveiben, macsó viselkedésében nem áll közel hozzám, de taktilitásában, szenzualitásában, rajongási készségében igen. Én is inkább egzaltáltabb, könnyen lelkesedő alkat vagyok (éppen ezért nehéz a folytonos reflexió kétségeit elviselnem), így megértem őt, pedig sokan nem szeretik ezért. Aztán később fegyelmezettebb, profibb lett, és átírta a fiatalkori versesköteteit. Ne, ezt ne! Van, ami a hibáival, a megbillenéseivel, a szakadékaival együtt autentikus, még ha nem is feltétlenül profi.
A zenében bővelkedő könyv borítóképét úgy választottad ki, hogy nem tudtad, hogy énekesnőt ábrázol. Hogyan hatott rád ez a véletlen?
Nekem nagyon fontos a fotó, de a meztelen arc – mondom most itt maszkkal lefátyolozva – nemcsak csoda, hanem hihetetlenül sebezhető is. Írtam régebben egy Nádas Péter-fényképről, erről jut eszembe, az a címe, ami a fotónak, Fekvő nő kockás pokrócon. A napozó feleségét, Magdát örökítette meg az erkélyen. A napozásban feloldódás van, az én versem vége pedig ez: „akkor hát ilyen vagyok, ha nem vagyok”. Szabó Lőrinc ugyanerről a világba olvadásról, vegetatív létről beszélt, amikor azt mondta, hogy „gyík szeretnék lenni a napsütötte kövön”. Szilágyi Lenke fotója számomra hasonlít Szent Teréz eksztázisára is, de ő azért sokkal rajongóbban odaadó. Amikor az internetre kikerült a könyvborító, Kiss Erzsi meg volt döbbenve, hogy hirtelen így megsokszorosították az arcát. Amikor kiválasztottam a képet (mindig Lenke és Pintér József készítik a borítóimat a Magvetőnél), fogalmam sem volt, hogy ő szerepel rajta, de aztán rögtön felkerestem, és igazán drága volt, rábólintott a felhasználásra. Ez azért is remek, mert szeretem a dalait nagyon.
Egyébként óriási kockázat arcot tenni a könyvre, különösen lehunyt szemű arcot. Az a legszebb és a legfájdalmasabb, ez a lehunyt szemmel nézés van az örömben, az éneklésben, az álmodásban, de a csecsemők és a halottak is így fekszenek sokszor. Az ilyen hátrahajtott fejű gyönyörködés nem mellesleg az egyik leggiccsesebb pillanat. De miért is az? Mert nincs meg bennünk a bizalom. Az ember megtanulta, hogy a bizalom az, amivel vissza fognak élni, ezért kidolgozta az ellenmódszereket. A kötet viszont azt a bizalmat teremti meg, hogy kézbe vehetsz egy arcot. Ez Szilágyi Lenke érdeme, de Kiss Erzsi arca. Egyébként nekem máig furcsa ezt a könyvet megfogni vagy egyáltalán hozzáérni. Ez az a kötet, amit a legjobban féltek, például attól, hogy leesik. Lett egy olyan többlet benne, amit nem feltétlenül a novellák okoznak, hanem maga a könyvtárgy. És ez kétségtelenül meglepő a maga törékenységében.
