Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Földrengés, vulkánkitörés, hurrikán, árvíz, bozóttűz, balesetek, és igen, járványok: életünk tele van katasztrófákkal. Vajon ki a felelős értük?
Nagyon nehéz valamit elviselni akkor, ha nem találunk rá magyarázatot. Mindegy, hogy az helytálló, vagy sem, ha megnyugvást hoz háborgó lelkünknek, akkor kitartunk az elméletünk mellett akkor is, ha tudományosan rég megcáfolták. Hogy miért? Mert a katasztrófáknak értelmük, céljuk kell legyen, így tudjuk őket elhelyezni valahol a rendszerünkben. A koronavírus-járvány idején is felmerült a felelősség kérdése: kit hibáztassunk, hogyan meneküljünk el a kiszolgáltatottság nyomasztó érzésétől?
Elrontották a békés kis játékunkat
Tulajdonképpen milyen világban élünk? Alapvetően az anyatermészet markában vagyunk, építsünk akármit is betonból meg fémből, és ez az „anya” néha egyáltalán nem tűnik kedvesnek. A táplálkozási lánc sem babazsúr: aki nem vigyáz magára, azt megeszik, ha életben marad, akkor ő eszik meg valaki mást. Az élet folyamatos harc és küzdelem a napfényért, esőért, élőhelyért, zsákmányért, és csak azért nem érezzük ezt folyamatosan a bőrünkön, mert nagyrészt kiirtottuk azokat a ragadozókat, amelyek veszélyt jelenthetnének ránk.
Emiatt az utóbbi évszázadokban egyfajta hamis biztonságérzetbe ringattuk magunkat, ahol azt csinálunk a természettel, amit csak akarunk, mindenkinél erősebbnek képzelve magunkat. Magyarországon ráadásul nem csap le hurrikán, nem tör ki vulkán, nem nyel el a tenger, nem esik ránk meteor, a természet viszonylag kiszámítható és biztonságos. A koronavírus-járvány kitörésekor pedig felháborodottan kértük számon ezt a nyugalmat, és úgy éreztük, ezt a készenlétet, félelmet eddig csak a videójátékokban éltük meg. Most meg benne vagyunk egy szinte álomszerű, de mégiscsak valóságos katasztrófahelyzetben. Erről nem volt szó! Csak halkan tesszük fel a kérdést: ki ígérte meg, hogy nem történnek katasztrófák?
Kit tehetünk felelőssé?
Nagyon könnyű lenne kijelenteni, hogy a természeti katasztrófák – benne van még a nevében is – csakis a természet gonosz játékának epizódjai. Idetartoznak a vulkánkitöréseken és egyéb történéseken túl a járványok is, hiszen a kórokozók ott laknak az állatokban. Igen nehéz elfogadni azt a feltevést, hogy esetleg nekünk, embereknek is szerepünk van abban, hogy rossz dolgok történnek. A katasztrófakutatók el is magyarázzák, hogyan és miért (nem) foglalkozunk ezekkel a természeti eseményekkel, illetve az oda vezető folyamatokkal.
Járványmegelőzés felsőfokon
Ha csak a járványokra gondolunk, be kell látnunk, hogy a különböző baktériumok és vírusok folyamatosan körülvesznek minket, és fertőznek is, csak nem mindig ugyanazok, és nem mindig ugyanakkor. Bár valóban fejlett az orvostudományunk, még mindig nincs gyógyszerünk egy sor betegségre, sem azokra, amelyek most pusztítanak, sem azokra, amelyek a jövőben fognak.
Ugyanakkor sok mindent mégis kézben tarthatunk: az orvosok elnyomása és megfélemlítése helyett, akik figyelmeztetnének a közegészségügyi veszélyekre (gondoljunk csak a vuhani orvosra), támogatásunkról kéne biztosítanunk őket. Olyan világra van szükségünk, ahol a vezetők komolyan veszik a járványveszélyeket, és folyamatosan segítik a kutatókat, kórházakat, orvosokat. Olyan egészségügyi rendszereket kell működtetnünk, amelyek lehetővé teszik a gyors és hatékony betegellátást, s olyan nemzetközi együttműködésekre, amelyek lassítják az országokon átívelő járványokat. Ismernünk kell a védőoltások előnyeit, és széles körben alkalmaznunk őket. Nagyon is sokat tehetünk annak érdekében, hogy a járványokat megelőzzük.
Ne legyünk ennyire sebezhetőek!
További döntéseket is hozhatunk a természeti katasztrófák elkerülése érdekében. Az ökoszisztéma esztelen pusztítása hozta közelebb hozzánk a vadállatokat. A koronavíruson kívül tőlük érkezett a SARS, a sertésinfluenza, a HIV vagy az ebola is. Ha nem vadásznánk (pláne illegálisan) vadállatokra, nem ennénk meg őket, nem kezelnénk őket rettenetes higiéniás körülmények között, jóval kevesebb kórokozó jutna a szervezetünkbe. Ha nem irtanánk az erdőt, ezeknek az állatoknak lenne hova elbújni előlünk – merthogy eszük ágában sincs direkt megfertőzni minket. Ha maradnának erdőink, lenne, ami megfogja a földcsuszamlásokat, ha tiszteletben tartanánk a természeti sajátosságokat, erősebb házakat építhetnénk biztonságosabb helyekre (távol az árterektől, vulkánok közeléből), ha nem hajszoltuk volna klímakatasztrófába a bolygót, nem lenne ilyen szélsőséges az időjárás.Még mindig az anyatermészetet hibáztatjuk minden tragédiáért?
A legtöbb természeti csapás – bár hirtelennek tűnik – lassan épül fel, lépésről lépésre. A vulkánok, földrengések, egyéb történések felelőssége persze nem nyomhatja az emberiség vállát, de az tény, hogy rövid és hosszú távú döntéseink szerepet játszanak abban, hogyan élünk, és hogy mennyire vagyunk sebezhetőek.
Könnyű ujjal mutogatni
1976-ban Phil O’Keefe azt állította, hogy a természeti katasztrófák, amelyekért magát a természetet, istent vagy a sorsot hibáztatjuk, részben amiatt jönnek létre, mert sebezhetővé válunk, és sokkal nagyobb szerepünk van a bajok létrejöttében, mint azt beismerni szeretnénk. A kijelentés óta eltelt több mint negyven év, a politikusok, a nem kormányzati szervezetek, a különböző nagy hatalmú döntéshozók azóta sem igazán hagyták el elefántcsonttornyukat, és tettek érdemben azért, hogy minimalizáljuk az embereket érő csapásokat. Inkább folyamatosan ujjal mutogatnak egymásra, magára a természetre, a katasztrófák elkerülhetetlen voltára – ez sokkal könnyebb, mint ténylegesen tenni is valamit azért, hogy például az embereknek ne kelljen veszélyes területeken lakniuk.
A 2010-es haiti földrengés kevesebb áldozatot szedett volna, ha a házakat előírásszerűen építik meg, erősebb anyagokból, megfelelő alapozással. Az egy hónappal később megesett chilei földrengés ezért szedett jóval kevesebb áldozatot: az ottani épületek tervezésekor és építésekor figyelembe vették a szeizmikus mozgásokat, és szigorú szabályokat hoztak. Ám még így is rengetegen laknak olyan területeken, amelyek egyáltalán nem biztonságosak, a védelmet nyújtó természeti formákat, erdőket továbbra is csak irtjuk, a szélsőséges időjárási helyzetekért felelős globális felmelegedéshez is nap mint nap csak hozzájárulunk.
Katasztrófák járvány idején is lesznek
2020 márciusában, amikor már tombolt a koronavírus a világon, Horvátországban egy 5,3-as és egy 5,1-es erősségű földrengést észleltek. Ez volt az első figyelmeztetés: a természeti csapásoknak nevezett katasztrófák nem fognak a kedvünkért valahol messze távol várni a sorukra. Az amerikai tornádók, amelyek áram nélkül hagyják a városokat, még veszélyesebbek, ha orvosi eszközöket kell működtetni az emberek lélegeztetése érdekében. Minden olyan csapás, ami igényelné az alapvetően a járvány miatt leterhelt egészségügyi és katasztrófaelhárítási szakembereket, még súlyosabbá válhat. De igenis tehetünk a megelőzésért: tiszteljük a természetet, alkalmazkodjunk hozzá, amennyire tudunk, igyekezzünk egy olyan hellyé tenni a világot, ami kevésbé sérülékeny.
