„Szép nagy baba” – mondta a múlt heti vizsgálaton az orvos, amiben én nem találtam semmi furcsát, hiszen az apukája majdnem két méter, és bőven négy kiló felett született, én mondjuk nem vagyok túl magas, de a négy kilós érkezési súly nálam is megvolt, így nem is vártam, hogy a mi babánk majd kicsi lesz.
A héten kis fejtörést okozott, hogy mivel lephetném meg a mamát, aztán a lépcsőmászás mellett döntöttem.
Kedves Olvasóim, kösz a türelmeteket.
Megtörtént, ami még az egészen közeli múltban is elképzelhetetlennek tűnt, elérkezett a terhesség 30.
Kedden este tizenegykor kezdődtek a fájások, bár olyan halványan, hogy nem voltam biztos benne, ezek már azok-e, de elég rendszeresnek bizonyultak, így úgy döntöttem, azok.
Feleszmélve a múltheti 30 hetes pánikból, igen gyorsan intézkedni kezdtem.
Legutolsó jelentkezésemkor megígértem, hogy néha túljutunk a gyerekszobán.
Abigél tornázni jár, nem mintha különösebb baja lenne, szerencsére egy örökmozgó, viszont sokáig egyáltalán nem láttuk a nyakát, nem is nézegetett fölfelé.
Abban már profi vagyok, hogy hogy jelentsem be egy férjnek, hogy terhes vagyok.
Mit is keres blogban a blog? Tulajdonképpen egyszerű: olvashattunk már baba tollából harcos mindennapokat, anya szemszögéből pici babát, hát most elétek tárjuk a szennyest és anya szemszögéből a világot nézhetitek, néha (általában) túl a gyerekszobán.
Azt hiszem nagyjából óvodás koromban érett meg bennem a gondolat, hogy gyereket szeretnék, sok gyereket, aztán sokáig tologattam a programot, meg persze kellett hozzá egy minden tekinteben megfeleő apa is.Számos ok miat szerettem volna gyereket, mert az nyilván jó, mert egy gyerek édes, mert milyen furcsa, hogy két ember keverékéből lesz egy másik, meg milyen jó lehet neki megtanítani dolgokat, nézni hogy okosodik, meg eleve milyen érdekes, hogy az én testem képes egy gyereket növeszteni, vétek lenne nem kipróbálni.
Villámcsapásként ért a hír, hogy a gyerekem apjának külföldre kell utaznia, és én itt maradok egyedül egy három hónapos gyerekkel.
