Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Legutolsó jelentkezésemkor megígértem, hogy néha túljutunk a gyerekszobán.
Legutolsó jelentkezésemkor megígértem, hogy néha túljutunk a gyerekszobán. Nos, ezen a héten ez nem sikerült. Kerek hét napot a négy fal között töltöttünk, mivel dúlnak a bacik. A szobafogság a beteg delikvenst annyira nem viselte meg, lévén hálni járt belé a lélek, az egészséges kisebb azonban tényleg nagyon be volt zárva. Velem együtt.
Nem tudom, más hogy van ezzel az ebola-kérdéssel, én minden betegséget ugyanúgy élek át. Mostanában egyre inkább úgy nézek egy-egy kórságra, mint egy fejünk fölött fejszével álló istenségre, aki nem és nem hallgatja meg, hogy akkor talán most passzolnánk ezt a kört. A menete a betegségnek a következő: Amint szagot fogok, hogy valami nem stimmel, elkezdem szájjal ellenőrizni a lázat, mert én így érzem egyedül, puszinak álcázva. Mivel ez félpercenként ismétlődik, a gyerek is hamar vágja, hogy mit csinálok és hülyének néz. Ez a cirkusz jó ideig eltart: puszi, bakker meleg, száj el, áá, biztos csak az én szám hideg, tuti nincs gáz, puszi, hűű, mégis meleg, száj el, áá, csak para vagyok, és így tovább. Aztán vert seregként lázat mérünk.
Barátnőm szerint ott rontom el, hogy sokat mérek lázat. Ezt nem tudom, sajnos szegény egyeske tényleg elég hamar lerobban, a szezononkénti betegségszintet hozzuk, bár már iskolás. Szóval a betegség menete azzal folytatódik, hogy teljes testtel drukkolok annak, hogy ez csak egy futó kis vírus, két nap alatt kiheveri. Körülbelül úgy, mint a régi kis bogár autómmal, ami nem maradt kettesben és valahogy gyomorból próbáltam együtt lélegezni vele. Gyomorból űzöm tehát a lázat, reménykedek, ráolvasok. Bevetem az összes homeós tudásomat, oxiizét, torok bogyót, vitaminokat (amit amúgy is kap) és elhitetem magunkkal, hogy most végre megússzuk az antibigyót.
Az első nap még simán elhiszem, hogy nem lesz ebből semmi komoly, kár, hogy lóg a suliból megint. Második, harmadik nap komolyan azért aggódok, hogy kijön-e a betegségből (miért ne jönne ki), a végén pedig hihetetlennek tűnik, hogy beteg volt egyáltalán és kapaszkodjunk meg, megint elhiszem, hogy soha többet nem lesz beteg.
A doktor néni általában 3-4 napot ad, hogy a maga útján folyjék a történet, de sajna eddig csak 3 olyan esetünk volt, hogy öngyógyult a csirke. Például félévi dolgozatoknál egy-egy rejtélyes láz, amelyet másnapra elfújtak, vagy egy-egy hasfájás, amelynek hátterében inkább izgalom, mint egyéb dolog állhat.
Nagyon elkeserít, amikor a legtöbb ismerős anyuka arról számol be, hogy az ő gyereke bizony soha nem kapott antibiotikumot, vagy esetleg egyszer, valami kiugró betegségre. Ilyenkor azt érzem, hogy szegény gyerekem selejtes, vagy valamit biztosan én rontok el. Most legutoljára mélyen elgondolkodtam és arra a következtetésre jutottam, hogy egyszerűen azon múlik minden, hogy mennyire szoktatjuk hozzá a szervezetet a segítséghez.
Amikor Panna született, még nagyon fiatal és tapasztalatlan voltam, amit mondtak, elhittem és csináltam. Egy öreg doktor bácsink volt, aki 70 és a halál között leledzett. Elég jó fej volt alapjáraton, így nem gyanakodtam, no, mindegy is, ő már lázat csillapított 37,8-37,9 körül. Így mi kihagytuk mindig a legjobban gyógyító fázist, a 38,4-et, szóval csöppet sem csodálom, hogy ma már nem gyógyítja magát Panna szervezete, homeopátia ide, vagy oda. Mellesleg jómagam is olyan voltam, ha rám fújt a szellő, kidőltem. Attól tartok, hogy ez a folyamat nemigen visszafordítható.
Andrisnál már tapasztaltabb és tájékozottabb vagyok. Ő példának okáért, nem emlékszik rá, hogy mi az a kúp. Utoljára a 18 hónapos oltásnál volt láza, tehát két éve nem volt beteg, igaz, nem is igen mérek neki lázat. Nem tudom, hogy amit a nagynál nem tudok betartani, hogy működik nála, mindenesetre eddig bevált. Pannánál jönnek-mennek a betegségek, Andris meg maximum tüsszög. Tartsa meg jó szokását.
