Feleszmélve a múltheti 30 hetes pánikból, igen gyorsan intézkedni kezdtem. Először is azonnal vettünk egy babakocsit, szép pirosat és jó drágát, de nem baj. Azóta is itt áll a nappaliban, gyönyörködünk benne, és próbáljuk távol tartani a macskát, aki egy óvatlan pillanatban egyszer csak belemászott, és azóta sem felejtette el, milyen puha egy babakocsi téli bélése.Második lépésként bejelentkeztem 3D-re, amit az apuka nagyon nem akart, szerinte ugyanis ezeken az ultrahangos felvételeken úgy néznek ki a babák, mint a földönkívüliek, végül azonban úgy döntött, ha én megyek, ő is eljön velem.
Én egy dolog miatt szerettem volna mindenképpen elmenni, annyi történetet hallottam már ugyanis, hogy milyen jól látszik a babák arca ezeken a felvételeken, és a többi kismama által mutogatott sok-sok fénykép nekem is meggyőzőnek tűnt.
Engem már nagyon érdekelt a baba arca, hogy hogy néz ki, illik-e rá a név, amit választottunk, meg hogy vajon miket csinál, mikor össze-vissza ugrál odabent. És érdekes módon ezzel a fényképpel most mégsem tudok mit kezdeni. Itt van előttem a gyerekünk arca, egy teljesen új, ismeretlen arc, aki nem hasonlít senkire, bárhonnan is nézem. „Egy kisbaba” – mondta az apukája, és hiába próbálom kihámozni a vonásait, nem sikerül, és ettől csak még kíváncsibb és türelmetlenebb vagyok.
Végérvényesen kiderült viszont, hogy kislányunk nem lesz kistermetű. A vizsgálat szerint már két kiló, ami 31 hetesen elég szép teljesítmény. A vizsgálóorvos erre csak mosolygott, én azonban kezdtem megijedni. Ha most két kiló, és még van két hónapja, hogy nőjön, ki sem merem számolni, mekkora lesz a végére, és hogy fog kiférni. Most persze mindenki ugyanazzal nyugtat: ne izguljak, nem fog bent maradni.
