Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mit is keres blogban a blog? Tulajdonképpen egyszerű: olvashattunk már baba tollából harcos mindennapokat, anya szemszögéből pici babát, hát most elétek tárjuk a szennyest és anya szemszögéből a világot nézhetitek, néha (általában) túl a gyerekszobán.
Mit is keres blogban a blog? Tulajdonképpen egyszerű: olvashattunk már baba tollából harcos mindennapokat, anya szemszögéből pici babát, hát most elétek tárjuk a szennyest és anya szemszögéből a világot nézhetitek, néha (általában) túl a gyerekszobán. Én meg (titkon a Remek Ember is) exhibicionista vagyok, így minden stimmel. De hát kit érdekel más kakis kis élete?
Sok mindenkit. Mert olyan egy blog, mint egy függöny nélküli, világos ablak a sötétben, amit ha elmegyünk mellette, nem lehet kihagyni. Még jól le is lassítunk, hogy ne hagyjunk ki semmit. Persze ezt senkinek nem vallanánk be, sőt, hangoztatjuk, hogy mi azért is elfordítjuk a fejünket, de hát miért is van függöny a legtöbb ablakon? Mert a tulaj is bebámulós. Nos, minden blog egy kukkolóablak, s jómagam is átlesek rajtuk. Van néhány webhely, ahová rendszeresen járok. Sokáig nem tudtam megmagyarázni, hogy miért is, mert hát tényleg ki a tökömet érdekel, hogy Kis Tivadarné bevezeti a sütőtököt Lili babának, és hogy hétvégenként hová ruccan el, felőlünk ugyan a retkesbe is mehet. Aztán megfogalmaztam magamnak, hogy nem csinálok mást, csak lélekgyógyítok és kompenzálok, amikor blogolok.
Kétféle oldalra tudok rákattanni. Az egyik fajta blog az, amikor olvasva mardos a féltékenység, hogy micsoda frappáns kis szöveget tud odarittyenteni az író, ej, be jó tolla van. Elgondolkodom ilyenkor, hogy hány tehetség veszik el egy isten háta mögötti website-on, s mondjuk árul mackógatyát a boltban, de hát ez egy másik történet. A másik típus a tökéletes család és gyerekek blogja. Nem azok a sztorik persze, ahol már messziről bűzlik, hogy az egész csak öntömjén és ferdítés, mert a mami titokban otthon picsog a fürdőben alapjáraton. Azokat az oldalakat látogatom rendszeresen, ahol én is megnyugszom és látom, hogy van élet egy-egy atomkatasztrófa nap után, mert ha más békében tűri a viszontagságokat, akkor én miért ne tenném. Így olvasok néha írás helyett tök idegen emberek karácsonyi vendégeskedéséről, hétvégi kirándulásairól, s ahelyett, hogy haladnék a munkáimmal, kívülről tudom tőlem több száz kilométerre lakó emberek ünnepi menüjét, batátainak és rokonainak a nevét, s nyitom ki az oldalukat napról napra, velük örülve és búsulva. Halkan megjegyzem, hogy néha bizony olyan, mintha a dolgok velünk történnének, ülünk a kis nyikorgó székünkön, a világ meg jön velünk szembe. Így megy ez.
Egyszóval a sok outsider nap után vezeklek és kiteregetem a szennyest, persze csak módjával. S hogy legyen valami aktuális is, hiszen mégis csak blog lesz ez, leírom, mi a helyzet nálunk. Természetesen ebola dúlja sorainkat, már idén másodszorra. Úgy érzem, valami összefüggés csak lesz az év első napja és az egész esztendő között, mert szokásosan az ünnepek lázmérővel és zsebkendővel teltek. Ugyan rutinosan kellene kezelnem a dolgokat, mégis aggaszt a dolog, annak ellenére, hogy a teljes létszámot nagyon élvezi mind két gyerek. A nagy persze jobban, szereti a távolságot az iskola és önmaga között. Miután teljes létszámmal megy a műszak itthon, a dolgaimmal is csúszok folyton. Egyszerre próbálok kevés időt tölteni a géppel, meg figyelni a gyerekekre is, konkrétan játszani is akarok, de fél seggel ülök meg mindent. Ettől a pipa kúszik a fejemben felfelé, semmi nincs befejezve, az alaphangulat olyan üvöltözős egy idő után, amitől beindul az önmarcangolás is. Estére mindannyian lefáradunk, én a gyerekektől, ők tőlem, a Remek Ember meg totális káoszra érkezik haza, s tulajdonképpen gőze sincs, hogy mi történhetett itthon. A válasz egyszerű, semmi. Csak éltünk, legalább is próbáltunk, ki-ki a maga vérmérséklete szerint.
