„Szép nagy baba” – mondta a múlt heti vizsgálaton az orvos, amiben én nem találtam semmi furcsát, hiszen az apukája majdnem két méter, és bőven négy kiló felett született, én mondjuk nem vagyok túl magas, de a négy kilós érkezési súly nálam is megvolt, így nem is vártam, hogy a mi babánk majd kicsi lesz. A terhesség világába lépve azonban hamar kiderült, hogy ez nem ilyen egyszerűen működik, az ember ugyanis mások szemében egy idő után egy nagy hassá válik, amit körbejárnak, megtapogatnak, és megjegyzéseket tesznek rá.
Esetemben ez a „Jézusom, mekkora hasad van!” felkiáltással kezdődik, és ezek után néhányan még arra is rákérdeznek, hogy vajon ikreket várok-e, az apukánál pedig rendszeresen érdeklődnek, hogy megszültem-e már, mert olyan szép nagy hasam volt a múltkor. Ez természetesen az agyamra megy, és mindig azt válaszolom, hogy nincs is olyan nagy hasam.
Ebben egyébként egészen eddig hittem is, a napokban azonban láttam egy szülés előtt két héttel álló kismamát, akinek pont akkora hasa volt, mint nekem, így már én is kezdem azt gondolni, hogy tényleg hatalmas vagyok. Pedig már a vitamint sem szedem egy ideje, bár tudom, hogy sokak szerint semmiféle összefüggés nincs, az én orvos szerint azért a sok vitamin igenis befolyásolhatja a baba súlyát. Más orvosok szerint azonban inkább az befolyásolja, amit megeszem.
Mindezek ellenkezőjét játssza viszont a terhesvilágban a barátnőm, aki DVD-vel és nem kevés pénzzel felszerelkezve érkezett négy dimenziós ultrahang vizsgálatra, ahol ugyan a gyerekből nem láttak semmit – mert elfordult és bezavart a méhlepény – a vizsgálatot végzó orvos viszont közölte, hogy szerinte bizony ez a gyerek kicsi. Orvosok, család és barátok három heti együttes munkája kellett ahhoz, hogy megnyugtassuk, az ő gyereke nem kicsi, hanem teljesen normális. Ennek ellenére még most is mindig a hasát méregeti, hogy vajon növekszik-e.
