Dr. Berentés Éva Mindenható gyermekkor című könyve a gyermekkor fontosságáról szól. Részletesen, ugyanakkor közérthetően és olvasmányosan mutatja be mindazokat a hatásokat, amelyek a fogantatástól kezdve érhetnek bennünket, s ezek lehetséges következményeit személyiségünk későbbi alakulására. A szerző több évtizedes egyetemi oktatói múltjának, tanácsadói és felnőttnevelési tapasztalatának szintézise a laikusok számára is érthetően magyarázza el, mit jelentenek a coexélmények, milyen következményekkel járhat érzelmileg éretlen szülők gyermekének lenni, vagy milyen elakadásokat okozhat egy-egy gyermekkori trauma. A könyv ugyanakkor gyakorlati segítséget is kínál például a mérgező szülőkkel való kapcsolat átdolgozásában. A szerzővel beszélgettünk.
Kifejezetten olvasmányos stílusban izgalmas témákat érint a könyvben, az első háromszáz oldalt egy nap alatt elolvastam. Talán tíz beszélgetésre is elegendő anyagot szolgáltatna.
Rengetegen jelzik vissza, hogy egyik-másik részben magukra vagy a családjukra ismernek. Én magam szeretek rendszerben gondolkodni, így a könyvben is a szocializáció folyamatába, rendszerbe ágyazottan igyekeztem megmutatni, leírni mindazt, ahogyan egy ember személyisége formálódik. Sokféle pszichológiai nézőpontot használva szerettem volna mindazt összefoglalni, amiről egyrészt azt gondolom, hogy az egészséges személyiségfejlődés szempontjából fontos, másrészt a felnőttnevelésben, vezetői tanácsadásban, oktatásban és a kliensekkel való munkában azt tapasztaltam, hogy az embereket érdekli. Ha valakinek például problémás volt a fogantatása, vagy mérgező szülőkkel nevelkedett, találja meg ebben a könyvben, tudjon meg róla minél többet, és ne kelljen hozzá két-három könyvet elővennie. 650 oldal nem kevés, de nem is kell egyszerre végigolvasni. Szándékaim szerint ez a könyv időtálló, az olvasó akkor veheti le a polcról, amikor szüksége van rá.
Az utóbbi időben már lehet arról hallani, hogy a születés körülményei mennyire meghatározóak, engem mégis megdöbbentett, amikor arról olvastam, hogy egy nyakra tekeredett köldökzsinór vagy az édesanyának adagolt túl sok fájdalomcsillapító milyen hatással lehet a későbbi életünkre.
Szerintem – és a perinatális pszichológia szerint is – úgy élünk, ahogy születünk. Ha abból indulunk ki, hogy a kompetens magzat a megtermékenyítés pillanatától kezdve mindenre emlékszik, akkor bizony mindaz, ami velünk magzati életünkben vagy a születésünkkor történik, ott van bennünk. Sokszor rácsodálkozom, hogy az emberek milyen keveset tudnak a saját születésükről, milyen keveset beszélnek róla a szüleikkel. Holott a több évtizedes szakmai múltam azt mutatja, hogy a születésnek semmi mással nem pótolható szerepe és jelentősége van. Egy példaként, némileg leegyszerűsítve, ha egy édesanya a gyereknek a születéséről később azt meséli, hogy „vártam apádat, de nem jött be”, ez már abban a pillanatban a férfi definiálásához is nagymértékben hozzájárul. Az az üzenete, hogy „nem lehet a férfira számítani”.
Hogyan férhetünk hozzá születéssel kapcsolatos élményeinkhez?
Például a rebirthing technika, azaz az újjászületés-élmény során egy légzési technikával egy úgynevezett holotróp állapotot hozunk létre. Ez egy olyan módosult, kitágult tudatállapot, amelyben az élettörténeti előzmények, események, sőt akár archetipikus előzmények is kavarognak, majd azok szilárdulnak meg és jönnek felszínre, amelyekre a kliensnek éppen akkor szüksége van, amelyek a későbbi felnőtt életvezetésében is lényegesek. Például vegyünk egy olyan születési körülményt, hogy renyhébb fájások miatt oxitocinnal „beindítják” a szülést, majd a kitolási szakban az orvos ránehezedik az édesanya hasára, és erővel „segít” kitolni a babát. Ilyenkor az sem ritka, hogy eltörik a baba kulcscsontja. Az orvosok rendszerint nincsenek a tudatában, de a gyerek ennek a születési epizódnak a következtében egy úgynevezett sűrített élményt (coexélmény) él meg, aminek a tartalma az erőszak, az agresszió. Ezt a gyerek valamilyen formában beírja a saját élettörténetébe, a személyiségébe mélyen bevésődik, és anélkül, hogy ennek a tudatában lenne, az egész későbbi életében fogékonyabb lesz erre tartalomra. Sőt, akár keresheti is ezt az élményt.
Hogyan zajlik egy ilyen újjászületés-tréning?
Egy speciális technika segítségével a résztvevők az első napon megélik a saját születésük élményét, majd, ha szükséges, a második napon korrigálják az esetleges negatív tartalmakat.
Miután felszínre kerülnek a tudattalanból az élmények, hogyan történik a korrekciójuk?
A saját születés élménye felszínre hoz bizonyos, az életvezetésben jól beazonosítható érzelmeket, asszociációkat, gondolatokat, sűrített élménytartalmat. Természetesen ezeknek csak egy része szorul korrekcióra, például a bezártság élménye, önértékelési problémák, a „nem kellek” érzése. Ha valakinek például ezzel van dolga, akkor a korrekciónál az önelfogadás és az egyenrangúság élményét hívjuk be. Ez a módszer nagy felkészültséget és odafigyelést igényel, sokan foglalkoznak vele, viszont a feldolgozás gyakran háttérbe szorul, holott talán ez a módszer leglényegesebb eleme.
Ugyan magától értetődőnek vesszük, hogy minden szülő szereti a gyerekét, mégis sokan élték azt meg, hogy a szüleik nem úgy szerették őket, ahogy arra nekik szükségük lett volna. Hogyan lehet „jól” szeretni?
Az optimális személyiségfejlődés megalapozásához három nevelői eszközre van szükség. Szeretetre, megértésre és következetességre. De a szeretet nem mindenkinek ugyanazt jelenti, és a szülők gyermekkorukban sokszor nem tanulnak meg „jól” szeretni. Az érett szeretet alapélménye az elfogadás: megengedem a gyereknek, hogy önmaga lehessen, odafigyelek rá, és tiszteletben tartom a határait. Nem mondom meg, hogy mit érezzen, mit gondoljon, mit csináljon, hanem engedem, hogy föltérképezze és kialakítsa a saját világát. Ehhez azonban közösen hozott családi szabályokra is szükség van, hiszen ezek hiányában könnyen családi káosz alakulhat ki. Ezek a szabályok egyrészt biztonságos kereteket adnak a gyereknek a viselkedéséhez, így motivált lesz azok betartására, másrészt a család rendjét is védik. Ha a gyerek egy játékot tönkretesz, letöri a baba karját vagy szétszedi a drága játék autót, azzal nem a szülő nevelői hatékonyságát ássa alá vagy bizonyítja, mindössze akkor és ott a saját belső késztetéseit követi. Tehát nem azt jelenti, hogy a szülő valamit elrontott, vagy a gyerek rossz.
Mit tehetünk, ha ilyen viselkedést tapasztalunk?
Annak érdekében, hogy az adott viselkedés – rombolás – később ne forduljon elő, érdemes idejében meghozni és beépíteni a gyermek személyiségébe azt a hasznos szabályt, hogy a dolgokra, a játékokra vigyázunk, azokat szándékosan nem tesszük tönkre. Ha a szülő ezt a szabályt következetesen betartatja, akkor a szabály a gyerek személyiségébe beépül, a gyerek azonosul vele, és késztetést érez a betartására. A könyvben erről sok szó esik. De szeretni azt is jelenti, hogy megengedem a gyereknek, hogy ő a dolgokra, az élet apró eseményeire, az emberekre a saját természete szerint reagáljon.
Egy családi légkör emocionális klímáját az mutatja meg, hogy a családban mi kap érzelmi felszólító jelleget, mennyire vannak jelen az érzelmek.
Amikor egy szülő például azt mondja, hogy „gyere, kicsim, terítsünk meg, mert úgy szeretem, ha együtt vacsorázunk este, és szép az asztal”, akkor ezzel azt az értéket „akarja” a gyerek személyiségébe beépíteni, hogy együtt vacsorázni jó, értékes dolog, amihez hozzátartozik a szépen megterített asztal. Ezt nemcsak mondja, hanem teszi is, amivel életre szóló mintát is ad a gyereknek. Egy édesanya talán nem is gondolja, azzal, ha délután a hazaérkezés után egy ölelés vagy egy puszi helyett rögtön azt mondja a gyereknek, hogy „menj, öltözz át, vedd le a cipődet, csináld meg a leckédet, én elkezdem a vacsorát készíteni”, akkor egy tendenciájában hideg családi légkört képvisel. A praktikus dolgok, a feladatok kapnak elsődleges szerepet, és az érzelmek háttérbe szorulnak.
Ami a másik két dimenziót illeti, hogyan lehetünk megértőek és következetesek?
A második dimenzió, a megértés a határok kijelölését jelenti. Azt fejezi ki, hogy a családi nevelés mennyire rugalmas, mennyire „érti meg” a gyermeket, és engedi az egyéni szempontok érvényesülését. Ha azt mondom, hogy „mész, és csinálod”, az egy zárt nevelés.
Ha a szülő mereven ragaszkodik ahhoz, hogy valami azonnal és úgy legyen, ahogy ő mondja, sokszor nem is gondolja, de a szavaival azt üzeni a gyereknek: „Te nem vagy fontos, hanem az a fontos, amit én mondok.”
Ha ez sokszor és rendszeresen ismétlődik, a gyerek észrevétlenül „leértékeli magát”, meg akar felelni, vagy eltávolodik magától, és megsérül az önbecsülése. Ha azt a szabályt alakítjuk ki, hogy mielőtt leülünk vacsorázni, rendet rakunk, eltesszük a játékokat, könnyen előfordul, hogy a gyerek elkezd egyezkedni, hogy fáradt, nincs kedve, vagy még olvasna… Mint szülő hogyan reagálok erre? Ha például azt mondom, hogy „tudod, van, amikor én sem szeretek este fáradtan főzni, vagy a házimunkát végezni, mégis meg kell csinálnom”, ezzel azt üzenem, hogy attól, mert nincs kedve hozzá, és nem akarja megcsinálni, ő nem rossz. Mondhatom például azt, hogy „oké, látom, hogy benne vagy valamiben, legyen még öt oldal, és vége.” A gyerek az öt oldalt még elolvassa, de tudja, hogy el kell pakolnia, meg kell terítenie. Ez a nyílt nevelés.
Az a baj, hogy az én gyerekeim elolvassák az öt oldalt, és utána még olvasnak tovább.
Ide kell a következetesség, hiszen azzal, hogy ő tovább olvas, nemcsak a szabályokat sérti meg, hanem az én határaimat is. Mondhatom neki, hogy értem, neked fontosak a saját szempontjaid, te még olvasnál, vagy egészen mást csinálnál, de a szabályokat itthon és máshol is betartjuk. Hiszen ha mindenki a saját szabályait, a saját érdekeit követné, akkor az rendetlenséget, káoszt eredményezne. Ezért addig nem lépünk tovább, amíg nem kezdődik el a cselekvés. Ha egy gyereknek ezt idejekorán elmagyarázzuk, meg fogja érteni. A családi nevelés következetességdimenziója azért is nagyon fontos, mert itt alakulnak ki a gyerek konatív (akarati) tulajdonságai, azok a felnőtt életében nélkülözhetetlen tulajdonságok, mint a feladattudat, a kitartás, az akaraterő, a monotóniatűrés, a következetesség, az önkontroll funkciók vagy a felelősségvállalás. Ha a szülő nem következetes, akkor azzal akaratlanul ahhoz járul hozzá, hogy ezek a tulajdonságok nem alakulnak ki és nem erősödnek meg a gyermek személyiségében.
Borzasztóan nehéz 0–24-ben szülőnek lenni, és nem elveszíteni a türelmünket.
Majdnem lehetetlen. Tökéletes szocializáció nincs. Minden ember, minden szülő a saját mintái a saját személyisége szerint nevel, aminek az is a része, hogy minden embernek, szülőnek van egy önmagával jól beazonosítható prioritása. Adler négy ilyen prioritást említ, ezek a kényelem, a tetszés, a kontroll és a felsőbbrendűség. Minden ember a saját szemüvegén, a saját prioritásán keresztül látja a világot, vagy annak megfelelően fogja fel a szülői szerepét. A felsőbbrendű prioritás például azt jelenti, hogy a gyerek azt alakította ki magában, hogy ő csak akkor szerethető, ha mindent tökéletesen teljesít, ha kis túlzással mindent megtanul. Ezek a sokszor parentifikált, a családjukban láthatatlan gyerekek arra tanulnak rá, hogy ahhoz, hogy szeressék őket, valamivel ki kell tűnniük, a teljesítményükkel kell láthatóvá válniuk. Emiatt ők jellemzően szorgalmasak, folyamatosan tanulnak, és társadalmilag hasznosak akarnak lenni. Ha valaki kicsi korában azt látja, hogy a szülője felsőbbrendű prioritása nagyon fárasztó, akkor inkább a kényelemorientációt választja, bár ez ettől egy sokkal összetettebb folyamat. A gyerekek többnyire a referenciaszülőjük prioritását követik, ami akár irritálhatja is a másik szülőt, ha neki mások a prioritásai.
Említi a „munkamodell” fogalmát is, ami a gyerek első három évében alakul ki. Mit jelent ez?
Bowlby szerint egy gyereknek ahhoz, hogy biztonságban érezze magát, és a viselkedését az életkorának megfelelően tervezni tudja, egy önmagáról és a világról alkotott belső képre van szüksége. Kicsit leegyszerűsítve tudnia kell, hogyan működik a világ, és abban neki hol van a helye. A munkamodell egy olyan állandó és megbízható értelmezési keretet jelent a számára, ahová a mindenkori tapasztalatait be tudja építeni. Ebben a munkamodellben definiálja, hogy milyen a világ, abban neki hol van a helye, mi több, azt is meghatározza, hogy milyen egy férfi, milyen egy nő, milyen a család, milyen fontos a munka, satöbbi. Ezt az értelmezési keretet tekinti mértékadónak, és életében ezt fogja keresni. Mivel ezt a munkamodellt egy kisgyermek „írta”, sokszor előfordul, hogy felnőttként már nem szolgálja ki, mégis a foglya marad. Ha egy kislány azt írja bele a munkamodelljébe, hogy „a férfi bántja a nőt” vagy „a férfi nem tekinti a nőt egyenrangúnak”, akkor olyan férfit fog keresni és találni, aki megfelel a munkamodelljének. Számtalanszor tapasztalom, hogy ha egy ilyen munkamodellel élő nő egy olyan férfit talál, aki a munkamodelljének ellentmond, azaz szereti és egyenrangúnak tekinti őt, akkor az számára nem „komfortos”, elkezdi keresni benne a hibát, és meg is találja, ami könnyen váláshoz is vezet. Ha valakinek valamelyik életterületen – munka, társas közösségi szféra, intim szféra – visszatérő problémái vannak, akkor lehet arra gyanakodni, hogy a munkamodell áll a háttérben.
