Sokan hiszik, hogy a 40 éve bekövetkezett atomkatasztrófát követően Csernobil és környék elnéptelenedett, de a valóságban voltak, akik már néhány nap után visszamentek otthonaikba.
1986 április 26.-a olyan dátum, melyet nemcsak Európa ezen részén, de a nagyvilágban is egyetlen eseménnyel, a csernobili atomreaktorban bekövetkezett balesettel azonosítanak. Konstrukciós hiba és emberi mulasztás fatális kombinációja vezetett a robbanásig, melynek következtében két ember azonnal, több ezren pedig több-kevesebb idő elteltével haltak meg.
A teljes nevén Vlagyimir Iljics Lenin Csernobili Atomerőműben bekövetkezett robbanások veszélyét az első, kritikus órákban jelentősen alulbecsülték – amikor azonban kiderült, hogy mekkora a veszély, haladéktalanul megkezdték Csernobil kiürítését. A városban és környéken élők – nagyjából 116 ezer ember – úgy távoztak, hogy pár napnyi távollétről szóltak a hírek.
Ezzel szemben a következő hetekben további 234 ezer lakosnak kellett elhagynia otthonát, sokszor úgy, hogy csak óráik voltak arra, hogy összepakoljanak. A mezőgazdaságból élő helyiek váratlanul városok betondzsungelében találták magukat, miközben az erőmű 30 kilométeres körzetét tiltott zónának minősítették.
Ők voltak az első visszaköltözők
Ezt ugyanakkor nem minden helyi fogadta el. A Chatham House 10 éve, a robbanás harmincadik évfordulójára készített dokumentumfilmet Csernobil bábuskáiról, azokról az idős asszonyokról, akiknek többet jelentett szülőföldjük annál, hogy örökre maguk mögött hagyják. Túlélték már a sztálini éhínséget, a nácik jelentette veszélyeket és a második világháború minden próbatételét, amikor az atomkatasztrófa bekövetkezett. Holly Morris, a film rendezője így beszélt róluk:
„Amikor néhány évtizeddel később a csernobili baleset megtörtént, nem voltak hajlandók elmenekülni egy arctalan ellenség elől”.
Az asszonyokat kijevi toronyházakban és más nagyvárosokban helyezték el, távol mindattól, ami számukra igazán fontos volt, a hetek, hónapok múlásával pedig megszületett bennük a döntés: visszamennek, bármennyire is tilos.
Csernobilt választották a nagyvárosok helyett
A tiltott zónába visszatelepedést először nem akarták engedélyezni számukra, azonban kitartásuk hatására a hatóságok úgy döntöttek, menjenek, ha akarnak: idősek, úgysem élnének már soká, gondolhatták. Összesen nagyjából ezer nő kapta így vissza otthonát, akik közül már tíz éve is csak nagyjából százan éltek.
A szájról szájra terjedő legenda szerint ugyanakkor ők, akik visszajöttek, hosszabb életet éltek, mint azok, akik maradtak a városokban, melyekbe áttelepítették őket.
„Azzal, hogy hazajöttek a szülőföldjükre, kétségkívül megspórolták azt a traumát, amit mások számára a kitelepítés jelentett”
– vélekedett Holly Morris. Az új városaikban maradók körében az alkoholizmus és a munkanélküliség mellett szociális kapcsolataik elvesztése is komoly gondot okozott ugyanis. Igaz, az mérleg másik serpenyőjébe a sugárzás hatása került: az ENSZ becslése szerint nagyságrendileg 9000 halálesetet okozhatott ez a katasztrófa óta eltelt időkben.
Az elmagányosodással és a létfenntartással küzdenek
A bábuskák élete ugyanakkor – bár szemtanúk szerint a táj gyönyörű, még ha ki is akad a doziméter – nem lett így sem könnyű. Ami egykor 20-30 fős falu volt, ott évtizedekkel később egy-két ember élt már csak, nagyjából önfenntartó életmódot folytatva.
A BBC stábja 2018-ban járt a tiltott zóna környékén: ekkora 130-150 fő élt itt, nagy részük még idős nő.
Megjelent ugyanekkor egy új embercsoport is, a betelepülőké.
A térségben már ekkor éleződő orosz-ukrán konfliktus elől menekülők számára pár tucat kilométerre a betonszarkofág és fémszerkezet rejtette atomerőműtől élni még mindig biztonságosabb, mint otthonukban volt.
Az ukrán-orosz konfliktus elől is menekültek ide
Marina két lányával érkezett a tiltott zóna területén kívül, de annak határához nagyon közel eső házába. Eladó ingatlanok akadtak itt szép számmal, nagyon olcsón, de nekik ezekre sem volt pénzük: a háromtagú család egy idős, demens férfi gondozását vállalta, akinek halála után rájuk szállt a ház. Villany és gáz van, de a víz szennyezett, csak forralva használható, és a ház is düledezik, számukra azonban mégis a biztonságot magát jelentette ez az otthon.
Ezt az érzetet azonban a 2022-ben háborúvá eszkalálódó konfliktus itt is elvette tőlük.
Az oroszok néhány hónapra elfoglalták az atomerőművet magát is, annak visszafoglalása után pedig az épület fölé emelt fémszerkezetben tett kárt arra zuhanó drónjuk. A New Scientist a 40. évforduló előtt Csernobilba tett látogatása alkalmával ennek ellenére arról számolt be, hogy még mindig vannak olyan idős emberek, akik kitartanak csernobili otthonuk mellett.
Egy új veszély jelent ma fenyegetést
A mai Csernobil már sokkal kevésbé veszélyes élettér, mint amilyen közvetlenül a baleset bekövetkezte után volt: a pajzsmirigyrákot okozó jód-131 felezési ideje egy hét, a cézium-131 és a stroncium-90 esetében ugyanez három évtized. A négyes reaktorban, ahol a robbanás történt, volt ugyanakkor uránium-235 ás plutónium-239 is: az előbbi felezési ideje 704 millió év, míg az utóbbié 24 ezer év fölött van.
Szerencsére ezekből az anyagokból kevés szabadult ki, annak pedig nagy részét begyűjtötték és eltemették a likvidátorok.
Ma sokkal nagyobb gondot jelentenek az orosz megszállást követően hátra maradt taposóaknák: a helyiek már nem annyira a sugárzástól, mint a háborútól tartanak. A kutatóknak hiányoznak a háború előtti évek, amelyekben nemzetközi csapatok érkeztek Csernobilba, hogy közösen tanulmányozzák, mit tett a sugárzás a helyi flórával és faunával.
Azt ugyanakkor nem sírják vissza, amikor az HBO Csernobil-sorozata hatására katasztrófaturisták tömegei érkeztek, vagy amikor a hátra hagyott különös tárgyakért túrták fel a fosztogatók.
Az erőmű felrobbant négyes reaktora mellett működött még további három is: az utolsót meglepő lehet, de csak 2000-ben kapcsolták le. Csernobil nem termel már áramot évtizedek óta, azonban az atomenergiától való félelmet világszerte táplálja nevének említése.
Kapcsolódó: ilyen óvintézkedések mellett lehet belépni a tiltott zónába ma.
