Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
A szőlőtőkék végénél megállt, vágyakozó tekintettel nézett a vesszőkről lelógó zamatos fürtökre. Gondolta, lop belőlük egy kicsit, mielőtt a gazda ideér. Ám a gyümölcsök túl magasan voltak, így a róka bárhogy próbálkozott, egyet sem tudott elérni. Egy óra múlva elsompolygott, közben ezt mondta magának: nem is akartam azokat a fürtöket, úgyis savanyúak voltak. Miért baj, ha folyton az Ezópusz-mesében szereplőhöz hasonló magyarázatokat keresünk, hogy jobban érezzük magunkat? Legújabb sorozatunk hetedik részében összegyűjtöttük, mit érdemes tudnod a racionalizációról.
Ha az egónk tökéletesen végezné a dolgát, soha nem élnénk át szorongást. Ugyanis ez a személyiségrész hivatott arra, hogy fenntartsa az egyensúlyt az ösztönénünk szükségletei, a felettes énünk morális utasításai és a valóság korlátozó erői között. De sajnos nincs olyan egó, amely hibátlanul működne, így szinte valamennyien szorongunk – ki gyakrabban, ki ritkábban. A szorongás csökkentésére az énünk két dolgot tehet: vagy növeli a problémamegoldó erőfeszítéseinket (amennyiben a külvilágból érkező fenyegetésről van szó), vagy pedig a valóság torzításával megakadályozza, hogy egyáltalán érzékeljük a szorongást. Ez utóbbi célból pedig tudattalan lelki manőverek kisebb garmadája áll a rendelkezésünkre. Új pszichológiai sorozatunkban ezeket az elhárító mechanizmusokat mutatjuk be.
Mindig kéznél van egy jó mentség
Amikor racionalizálunk, úgy igyekszünk csökkenteni a szorongásunkat, hogy a viselkedésünkre hihetőnek tűnő, észszerű magyarázatokat gyártunk, holott elfogadhatatlan okokból vittük végbe. Az, hogy valami olyat tettünk, amit a társadalom többsége elítél, túl nagy ellentmondásba kerül azzal a pozitív képpel, amit magunkról kialakítottunk – ezzel kezdenünk kell valamit. Például lebukunk, hogy adócsalást követtünk el, de úgy érvelünk, hogy ez az összeg legalább nem propagandára és gyűlöletkampányokra megy el az állami kasszából. A racionalizáció abban is segíthet, hogy kudarcokat követően könnyebben fenntartsuk az önértékelésünket. Ha mondjuk, nem vesznek fel az egyetemre, azt mondhatjuk, hogy mi nem is akartunk oda járni, vagy milyen jó, hiszen így egy évet utazhatunk, dolgozhatunk. Ha kikosaraztak minket, meggyőzhetjük magunkat, hogy a másik nem is olyan nagyszerű, mint gondoltuk.
Példák racionalizációra
A fentiekhez hasonló ellentmondásokba keveredik az is, aki dohányzik. Egyrészt élvezi a mélyen beszívott cigarettafüst hatásait, ugyanakkor szeretne egészséges maradni. Hogyan lehet feloldani ezt a disszonanciát? Erre leginkább 3 mód mutatkozik: 1) feladja a dohányzást; 2) elkezdi tagadni vagy figyelmen kívül hagyni a káros egészségügyi következményekről szóló bizonyítékokat; 3) különböző magyarázatokat talál ki, azaz racionalizál. Elhiteti magával például, hogy csak az erős dohányosok vannak veszélyben, ő nem. Azt mondja, hogy az a stressz, amelyet a dohányzás mellőzésével átélne, sokkal többet ártana az egészségnek, mint a bevitt nikotinmennyiség. Vagy úgy okoskodik, hogy az életnek – hiába lehetne hosszabb – úgysem lenne semmi értelme, ha minden jó dologról le kellene mondania.
Ez történik, ha elmarad a világvége
A racionalizációval rokon fogalom a kognitív disszonancia redukció, amelynek során a legfondorlatosabb módokon igyekszünk enyhíteni az ellentmondások megtapasztalásával járó kellemetlen érzelmi állapotainkat, gyakran tudattalanul. A fogalom megalkotója, Leon Festinger már 1956-os könyvében, a When prophecy fails (Amikor a jóslat megbukik) címűben bemutatta izgalmas terepkutatását, amely a jelenség egyik leghíresebb példájaként vonult be a pszichológiai szakirodalomba. A korszak szociálpszichológusait ugyanis intenzíven foglalkoztatta, hogy miként valósulhattak meg a II. világháború és a holokauszt borzalmai, milyen gondolkodásbeli torzítások vezethetnek oda, hogy az emberek könnyen fanatizálhatóvá válnak egy diktatúrában. Ennek megértéséhez a kutatók beépültek egy világvégét jósló szekta tagjai közé. Arra voltak kíváncsiak, hogy mit kezdenek a hívek azzal a helyzettel, hogy annyi érzelmi, gondolati, idői, anyagi befektetés után, amellyel elköteleződtek a csoport iránt, a jóslat mégis kudarcot vall, azaz a világvége elmarad. Kiderült, hogy a tagok nagyon hamar új teóriával oldották fel az égbekiáltó ellentmondást: azt kezdték el mondogatni, hogy az ő erős hitük volt igazából az, ami végül megóvta az emberiséget a pusztulástól, noha ezt megelőzően nem merült fel ez az opció.
Nem kell mindig pozitívnak lenned
Természetesen nagyon sok potenciál és óriási erő van abban, ha képesek vagyunk pozitív magyarázatokkal, értelmezésekkel ellátni az élményeinket és reménykedve tekintünk a jövőbe. Ám a realitástól elszakadó leibnizi hurráoptimizmus többet árt, mint használ. Az állandó mosolygás, a problémákat figyelmen kívül hagyó pozitív életszemlélet kifejezetten toxikus. Az alábbiakban E. B. Johnson Mediumon megjelent listáját kiegészítve szedtünk össze jó néhányat a legsúlyosabb következmények közül:
- Irreális célok: amikor nagyon hiszünk magunkban, előfordulhat, hogy olyan álmokat kergetünk, amelyek nem illeszkednek a képességeinkhez. Sőt, az is megeshet, hogy azt gondoljuk, hogy a hitünk ereje kompenzálhatja az elvégzett munka szerényebb mennyiségét is. Annyira magabiztosak vagyunk, hogy már-már feljogosítva érezzük magunkat a sikerre, és amikor visszajelzést kapunk arról, hogy hol tartunk, sértődötten reagálunk. Valami ilyesminek lehetünk a szemtanúi a tehetségkutató versenyek első fordulóiban, ahol borzasztó hamisan éneklő emberek zavarba ejtő módon meg vannak győződve arról, hogy a színpadra születtek.
- Egészségügyi veszélyek: ha folyton csak a pozitívumokat tartod szem előtt, az ahhoz vezethet, hogy nem mutatsz elég öngondoskodást, vagy nem veszed elég komolyan a testi tüneteidet. Mivel azt gondolod, hogy téged nem érhet baj, így az aggodalmaidat elcsitítod, és esetleg csak akkor fordulsz orvoshoz, amikor már nagyon nagy a baj. Pedig minél előbb sikerül elcsípni egy betegséget, általában annál nagyobb az esély a gyógyulásra.
- Felgyülemlő negatív érzések: ha örökösen elfordulsz a kényelmetlen valóságtól, érzésektől, körülményektől, akkor nem szerzel jártasságot abban, hogy hogyan tudod kezelni a negatív érzelmi állapotaidat. Ám attól, hogy figyelmen kívül hagyod őket, ezek az emóciók nem szűnnek meg. Minél inkább elnyomod őket, annál nagyobb erővel fognak feszíteni, mígnem kontrollálhatatlan formában robbannak ki, vagy burkoltabb utakon, például testi tünetek formájában vezetődnek le.
- Megoldatlan problémák: a nehézségeink sajnos nem attól léteznek, hogy tudomást veszünk-e rólunk, vagy sem. Ha mindig mosolyogsz, soha nem konfrontálódsz, elhessegeted magadtól a problémákat, vagy éppen kicsinyíted őket, akkor nem jutsz közelebb a megoldásukhoz. A tagadás tartósítja a gondjainkat, amelyek olyan mértékűre duzzadhatnak, hogy szétfeszítik az addigi életünk kereteit.
- Gátolt fejlődés: a legtöbb emberre jellemző, hogy az önértékelése védelmében hajlamos a sikereit belső, stabil, globális okoknak tulajdonítani, a kudarcait viszont külső, instabil, specifikus okoknak. Tehát azt mondja például, hogy azért nem sikerült a vizsgája, mert a tanár pikkel rá, nem volt szerencséje a kihúzott tétellel, vagy bal lábbal kelt fel. Bár ezek a hárítások természetesek, fontos tudatosítani magunkban, hogy a fejlődés érdekében a hibáinkért is felelősséget kell tudni vállalni. Csak akkor fogunk tudni egyről a kettőre jutni, ha kielemezzük a helyzetet, megvizsgáljuk a saját szerepünket, és igyekszünk legközelebb ügyesebbek lenni mindabban, amit tudunk kontrollálni.
Szükségünk van a negatív érzéseinkre
Amikor krízisbe kerülünk, teljesen kicsúszik a lábunk alól a talaj. A szétesés rendkívül fájdalmas, ugyanakkor arra is lehetőséget ad, hogy új alapokra helyezzük a működésünket, más prioritások alapján építsük újra önmagunkat. Megváltozhatnak a hiedelmeink, a megküzdési módjaink, a szokásaink, az egész életfilozófiánk. Sokkal tudatosabbak lehetünk azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami igazán számít. Azt is mondhatnánk, hogy csak az képes újra és újra megtalálni önmagát, aki képes megélni az elveszettségét. Negatív érzéseinknek tehát a testi fájdalmakhoz hasonlóan fontos funkciójuk van: jelzik, hogy valami nem oké, meg kell állnunk, térre van szükségünk, önmagunk és mások gondoskodására, hogy aztán mindebből erőt merítve új irányokba indulhassunk el.
Érdekelnek más elhárító mechanizmusok?
A vezérigazgató egy nehéz problémával találta szembe magát, és idegességében szinte a patronig rágta a tollat. A fiatal nő szenvedett a magánytól, így jólesett ismét a plüssmackójával aludnia. Miután szakított vele a szerelme, a férfi órákon át magzatpózban feküdt. Csak pár példa arra, amikor stressz hatására visszatérünk egy általunk már meghaladott fejlődési szakaszba, többnyire tudattalanul. Mi az előnye és a hátránya annak, ha visszamegyünk gyerekbe? Sorozatunk hatodik részében a regresszióról olvashatsz.
