Nem sokon múlt, hogy 1983-ban nem robbant ki atomháború az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Egy orosz tiszt lélekjelenlétén múlott, hogy a szinte teljes pusztulást elkerülte a világ: Sztanyiszlav Petrov hallgatott megérzésére, és rendszerhibának minősítette a nukleáris rakéták indításáról szóló vészjelzést.
Noha a hidegháború legfeszültebb pillanatainak általában az 1962-es kubai rakétaválságot szokták tartani, bő 20 évvel később sem sokon múlt, hogy a világ nem sodródott bele a harmadik világháborúba. 1983 tavaszán Ronald Reagan amerikai elnök „a gonosz birodalmának” nevezte vetélytársát, a Szovjetunió pedig szeptember 1-jén lelőtte a koreai légitársaság 007-e járatát, mert az egy navigációs hiba miatt berepült a szigorúan titkosnak számító, katonai létesítményekkel teli Kamcsatka-félsziget légterébe. A Korean Air Lines gépén 269 ember utazott, a tragédiát senki sem éle túl.
Feszült helyzetben szólalt meg a riadó
Ilyen körülmények között egyetlen szerencsétlen közjáték, egyetlen szikra elég lett volna ahhoz, hogy kirobbanjon az atomháború. Annak ellenére is, hogy mindkét fél tudta: egy ilyen konfliktus szinte teljes világégéssel járna. Bruce G. Blair hidegháború-szakértő véleménye szerint ekkoriban annyira megromlott a két szuperhatalom viszonya, hogy a Szovjetunió „folyamatosan támadásra számított, felkészülve az azonnali válaszcsapásra.
Az egész rendszer állandóan a legmagasabb készültségi fokozatban volt.”
Ebben a légkörben érkezett el 1983. szeptember 26. este, amikor Sztanyiszlav Petrov alezredes volt a rangidős tiszt a Moszkvától nem messze található Szerpuhov-15-ös bunkerben. A megerősített épületben volt a szovjet műholdmegfigyelő központ parancsnoksága, amelynek egyik legfontosabb feladata az amerikai rakétatevékenység monitorozása volt.
A szolgálta első órái csendben és nyugalomban teltek – semmi sem utalt arra, hogy hamarosan olyan történelmi események következnek majd be, amelyek miatt az akkor 44 éves katonát sokan úgy fogják emlegetni:
„a férfi, aki megmentette a világot”.
Öt nukleáris rakétát jelzett a számítógép
Éjfél után nem sokkal hirtelen riadó csendült föl a teremben, ahol mintegy 200 tiszt dolgozott: a Kozmosz 1382-es felderítő műhold jelzése szerint az amerikai kontinensről egy Minuteman interkontinentális rakétát indítottak el a Szovjetunió felé. „A sziréna vijjogott, én pedig csak ültem, és bámultam a nagy piros képernyőt, amelyen a »indítás« felirat volt olvasható” – emlékezett vissza Petrov a sorsdöntő estére évekkel később. A számítógép jelzése szerint a riasztás megbízhatósági szintje a legmagasabb volt. „Egy perccel később újra megszólalt a sziréna. Egy második rakétát is kilőttek. Aztán egy harmadikat, egy negyediket, egy ötödiket.”
A bunkerben dolgozó tisztek harminc ellenőrző tesztet hajtottak végre, hogy kizárják a tévedés lehetőségét. Minden jel amellett szólt, hogy az Egyesült Államok valóban kilőtt 5 nukleáris töltettel felszerelt rakétát a Szovjetunió felé. Petrov dolga a protokoll szerint az lett volna, hogy telefonon értesíti feljebbvalóit a riasztásról. A döntést az ellencsapásról valószínűleg a gyakran paranoiába hajlóan Amerika-ellenes Jurij Andropov pártfőtitkár hozta volna meg – sejthető, hogy szólt volna a parancsa.
„Csak annyit kellett volna tennem, hogy felemelem a telefont, és felhívom a legfőbb parancsnokságot – de nem tudtam megmozdulni”
– mondta 73 éves korában a BBC-nek. Vajon miért habozhatott? Visszaemlékezései szerint egyrészt az volt az érzése, hogy valami nem stimmel. „Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy csak úgy, hirtelen öt rakétát lőjenek ki ránk” – mondta. A dolog valóban logikátlan lett volna: az USA-nak akkoriban rengeteg interkontinentális fegyvere volt, és a hidegháborús logika szerint az első csapásnak minél nagyobbnak kell lennie, csökkentve az ellenfél katonai erejét. Persze ennek csak az elkerülhetetlen válaszcsapás utáni konfliktusban van jelentősége, hiszen az indítás és a becsapódás közötti 25 perc bőségesen elegendő a másik félnek arra, hogy elindítsa a maga rakétáit.
Petrovnak az is felkeltette a gyanakvását, hogy a riasztás túlságosan gyorsan jutott túl mind a 30 ellenőrzési rétegen. Az alezredes amúgy sem bízott még meg teljesen a nemrégiben felszerelt új rendszerben. És persze nagyon is emberi érzések, aggályok is szerepet játszottak tétovázásában.
„Gyakran elképzeltem, milyen lenne, ha én volnék a felelős a harmadik világháború kirobbantásáért – és azt mondtam: nem, ez nem lehet”
– mondta. Hosszú perceken keresztül mérlegelte a lehetőségeket, majd döntött: rendszerhibának minősítette a riasztást, és nem értesítette feljebbvalóit.
A magyarázat: megcsillanó napfény
Ezután valószínűleg élete legnehezebb 23 perce következett: ennek elteltével csapódott volna be az első atomrakéta. Szerencsére semmi sem történt – mi volt hát a magyarázata a riasztásnak?
Későbbi vizsgálatok kiderítették: a téves riasztást az okozta, hogy a műhold aktuális helyzetéből a felhőkön átszűrődő napfényt rakétának érzékelte.
Az orosz tisztet nem tüntette ki a szovjet vezetés azért, mert megakadályozta az atomháború kirobbanását, sőt: hivatalos figyelmeztetésben részesítették, mivel az éjszakáról szóló feljegyzései hiányosnak bizonyultak. Petrovot minden jel szerint megviselte az eset: kevesebb, mintegy évvel később otthagyta a katonaságot.
Elfeledve, szerény körülmények között élt nyugdíjasként egészen 2006-ig, amikor megkapta a Világpolgár kitüntetést, majd pár évvel később Drezdában a város béke-díját. A férfi, aki megmentette világot, 2017. május 19-én hunyt el, 77 éves korában – a világ azonban csak hónapokkal később értesült megmentője haláláról.
Petrovnak köszönhetően 1983-ban sikerült elkerülni a katasztrófát, ám 1986-ben nem volt ilyen szerencsés a világ. Idén 40 éve történt a csernobili atombaleset, amelynek nyomai máig látszanak. Ennek ellenrére a környék koránt sem lakatlan.
