A szülőszobán csak a létszám van meg, a családi összetartást az évek szülik. És egyszer a gyerek sem zavar már minket, legalábbis a sajátunk.
Szétzilált gondolatok a nevelésről, amikor éppen nem megy könnyen.
Lányom ballag az óvodából. De hát csak tegnap írattam be az oviba!
A férfi csak úgy utazik szívesen, ha üres a csomagtér, különben papucsnak érzi magát. Az ideális utazás maximum két bőröndös, de még az is sok.
Egy korábbi, a gyermeknevelés során kialakult frusztrálódással foglalkozó poszt kommentjeiből kiderült, hogy sokakat érint a dolog, úgyhogy utánagondoltam, mit is lehet tenni a jelenség ellen.
Búcsút intünk a merlot-nak, a tangás bikininek, majd csipkés alsónemű helyett cukirugikat nézegetünk a boltban. Meg magunkat, tanácstalanul, a tükörben. Tényleg mi volnánk azok?
Tagadhatatlan mostanában, hogy a gyerek-téma befészkelte magát az agyamba, és a rutin, meg az évek, ott is marad.
Mostanában úgy érzem, hogy az első gyerek születésével mintha valaki megnyomta volna a távirányítón a gyorsító gombot: mire kettőt pislogtam, Manna féléves lett (napok kérdése).
Induljunk ki abból, hogy az egyén valamikor a harmincas évei elején kerül a túlsúlyos kategóriába.
