Itt a Porontyon általános tendencia, hogy sírunk, elégedetlenek vagyunk és általában véve erősen meggyötörtek. Mert hát miről is lehet írni, mint arról, hogy be vagyunk zárva a lakásba, hogy egész nap csak szoptatunk, hogy valahol a múlt században elvesztettük a valós identitásunkat (valamint a humorérzékünket) és különben is, ha éppen minden simán megy és nagy a boldogság, az senkit nem érdekel.
Sőt, külső szemlélő számára akár cukormázas történetek is születhetnek, ami igazán nem népművelő egy olyan oldalon, ahol a közösség összetartó ereje pontosan az, hogy együtt ülünk a szép, de mindenki számára elismerten nehéz kulimászban. Így mutatunk egymásnak görbe tükröt azért, hogy ebből okuljunk, egymásból erőt merítsünk, mert ha a másiknak is rossz, attól egy picit könnyebb lesz nekünk is, biztosan így áll helyre az univerzum egyensúlya. Azok a sorok pedig, amik arra tesznek utalást, hogy egyszer majd sokkal könnyebb lesz ez a gyereknevelősdi „játék”, családanya- és feleségjelmez, kevésbé tűnnek hitelesnek.
Pedig ahogy az évek átmennek rajtunk, néha pont úgy, mint egy traktor, azért egyre könnyebb lesz. A változás oka pedig nem feltétlenül az lesz, hogy tényleg könnyebb, hanem mert velünk történik valami. Egyszer csak nem zavar már a gyerek.
Lassan egy évtized babázgatás, nevelgetés után örök igazságokra leltem, sőt, néha úgy érzem, hogy még a spanyolviaszt is feltaláltam. Persze a következő pillanatban gyorsan rájövök, hogy kár állandóságot keresni a dolgok mögött, azt azonban kijelenthetem, hogy látom a fényt az alagút végén. Bizony. Lesz idő ugyanis, amikor eljutok majd egy hosszabb vécétúrára is, mindkét szememre lesz idő sminket kenni és a reggel megfőzött kávémat sem kell majd megmelegíteni legalább háromszor, hogy aztán muslicásan kiönthessem a lefolyóba. Vagy ha mégis megtörténik mindez csomó más dologgal együtt, olyan természetes lesz, hogy észre sem veszem. Hogy pedig még meredekebbet mondjak, egyenesen hiányozni fog ez az egész kavalkád.
Néhány éve a fél karomat odaadtam volna, hogy egy olyan nyaraláson, telelésen, vagy bármin részt vehessek, ahol nincs egy gyerek sem, a legutolsó szalma hétvégénken viszont határozott hiányérzetem volt. És nem az a tipikus melegség, amit mindig is éreztem, ha nem voltak velem, csak azt éreztem, hogy ez az állapot, hogy nélkülük vagyunk, nem annyira normális.
Egyszerűen természetes, hogy velünk vannak, még ha közhelyes is ezt kijelenteni. Úgy látszik, hogy ehhez az életérzéshez nem elég semmiféle hormon és még ahhoz sincs köze, hogy valaki jó, vagy rossz anya (már ha lehet ilyen kategóriákat mondani). Az érzést az évek hozzák meg, hogy belénk ivódjon, a zsigereinkben érezzük őket, mert már mindenünkben benne vannak, még a kikapcsolódásunkban is. Ehhez pedig az kell, hogy elfelejtsük, milyen volt gyerek nélkül az élet, még ha ez hülyén is hangzik. Ahogy a gyerekek okosodnak, egyre nagyobb szeletet tudunk megmutatni nekik a világból, a közös programok pedig nem csak abból állnak, hogy őket szórakoztatjuk valahol, hanem nekünk is tartalmas élményt nyújtanak. Mert már tényleg biciklizünk, ha együtt nekiindulunk, már tudunk olyan filmet találni, ami mindenkit elszórakoztat, már múzeumba is eljutottunk együtt, mert alakul a tolerancia a legkisebb gyerekben is, sőt, a beszélgetéseink is átalakultak, sok témába be tud kapcsolódni mindenki.
Ahhoz tehát, hogy egy család összekovácsolódjon, évek kellenek, a szülőszobán még csak a létszám és a boldogság van meg hozzá, az összes többit évek alatt szedjük magunkra. S ha most azt gondoljuk, hogy nehéz és elkeserítő a helyzetünk (mert ilyet is lehet, még ha nyilvánosan nem is annyira trendi), akkor vigasztaljon minket az, hogy egyszer majd könnyebb lesz, legalábbis sokkal jobb, s egyszer majd biztosan nem fog zavarni a gyerek. Legalábbis a sajátunk…
