Túlsúly: mikor érjük el a kritikus pontot?

Bizonyára mindenki játszott már olyan stratégiai játékkal, vagy legalábbis ismer egyet közülük, ahol egy várost, országot, királyságot kell igazgatni úgy, hogy a dolgok legalábbis “elég jól” menjenek és a közösség tagjai elégedettek legyenek a szabályok formálóival. Az egyik kulcskérdés ezekben a játékokban az, hogy kielégítő egészségi állapota legyen a lakosságnak. Kielégítő, megfelelő, „elég jó”, azaz NE ÉRJE EL AZT A KRITIKUS PONTOT, ahol már annyira durván leépülnek az emberek, hogy a királyság/város/ország stabilitását fenyegeti a kialakult helyzet. Induljunk el ezen a sémán, és próbáljuk közösen körbejárni a társadalmi méreteket öltő elhízás problematikáját. Azért írok többes szám elsőben, mert nem szeretnék semmilyen konklúziót levonni saját kútfőből, ugyanis én is csak agyalok egy olyan témában, amiről minél többet olvasok, kutatok, annál több kérdőjel merül fel bennem... Legutóbb a brit miniszter asszony, hogyismondjam, hát a dolgokat igencsak leegyszerűsítő ötlete kapcsán.Érdekelne, hogy ti hogyan látjátok a kérdést, ha kicsit kiszélesítjük a látókörünket, és nem ragadunk le annál a néhány aspektusnál, amit már annyiszor elcsépeltünk...

Tények

Tény, hogy az elmúlt 50-60 évben olyan változások mentek végbe az életvitelünkben, melyekhez több száz év alatt is nehéz lett volna alkalmazkodni, nemhogy pár évtized alatt.

Munkavégzés
A fejlett világban (ahol ez a probléma jellemzően felmerül) egyre kevesebb a fizikai munkavégzés, és azok is többnyire könnyű fizikai munkaként vannak felcímkézve. Ilyen például a futószalag melletti tevékenység, ahol valószínűleg elfárad az ember a nyolc óra álldogálásban, de valójában kalóriazabáló munkavégzés nem történik. Ám a programozók, fordítók, banktisztviselők, közszolgák hada meg ennél is lájtosabb, szinte teljes mértékben ülőmunkát végez. 

Közlekedés
Hányan járunk gyalog a munkahelyünkre? Valószínűleg nagyon kevesen, hiszen ha a melóhely a lakásunktól 30 kilométerre van, az simán bevállalható kocsival vagy BKV-val, de gyalog? Naponta kétszer? Nyilván nem. És ki az, aki az egészségügyi sétát teszi meg fő szempontnak, amikor munkát keres? Nem életszerű, lapozhatunk.

Táplálkozás
Mindenki tudja, hogyan lenne ideális: naponta ötször-hatszor, ilyen-olyan táplálékcsoportok arányos elosztásával, friss alapanyagokból, kevés adalékanyaggal, blablabla. No de hol fér ez bele az időnkbe? Egy finom és egészséges csirkehúsleves nem félóra alatt készül el; a zöldségpucolgatás belefér, ha háziasszony az ember, de naponta, vásárlással egybekötve, munkaidő és ovi/iskolafutam után? Mikor este 6-7-nél előbb nem jutunk haza?

Sport
Nem kívánok önellentmondásba kavarodni, de... a sport, mint olyan, valaha úri huncutság volt. Vagy a katonák szükségszerű időtöltése. A gyerekek passziója. A zátlagember nem sportolt, hanem dolgozott, ám fizikai melót, s mellette gyalogolt, napi sok kilométert megtett, és saját háza-kertje tájékán végzett számos olyan tevékenységet, amely a testet rendesen igénybe vette. Kapálás. Nagymosás. Istállótakarítás. Lucernagyűjtés. 

Ma, napi átlag kilenc óra munkahelyi töltőtoll-emelgetés és az azt követő pedálnyomogatás után nagyon kellene. De mikor? Az életmódunk megváltozott, de egy nap továbbra is csak 24 órából áll. Ötkor végzel a melóban, hatkor elcsíped Döniz popsiformáló tornáját, hétkor vége, fél nyolcra érsz haza... és a gyerekek? Vagy meg tudod oldani – meg tudjátok oldani a férjeddel, családdal –, vagy nem. 
Otthoni ugribugri Rékára, Alexandrára? És ha felkopog az alsó szomszéd? És ha zsebkendő nagyságú a nappalid? 

Futás, hajrá. De ha nem bírja a térded a betont? Vagy nem szeretnél randizni a falu összes kóbor kutyájával? Kerékpár. Sáros, kivilágítatlan úton? Konditerem. Van a faluban? Ha igen, mennyire húzós a havibérlet? 

Ahányan vagyunk, annyiféle kihívást kell leküzdenünk. Nem olyan egyszerű ez sem.

Egészségügyi ellátás

Amennyiben elérjük azt a szintet, hogy az életmódunk konkrét egészségügyi problémában manifesztálódik, rendelkezésünkre áll egy viszonylag magas színvonalú és viszonylag olcsó ellátás. Magas vérnyomás, ízületi gondok, diabétesz, depresszió... Legyen bármi a következmény, van rá gyógyszer. És az élet élhető. Nem százas, de tudjuk kezelni, beilleszteni a hétköznapjainkba. 

Ezen tények rövid felsorolása után visszakanyarodok az alapfelvetéshez, amit minden stratégiai játékban alaposan meg kell fontolni: elérte-e a probléma a KRITIKUS PONTOT és LÉTEZIK-E MEGFELELŐ KONCEPCIÓ a megoldáshoz?

Ahhoz, hogy korrekt választ tudjunk adni e két kérdésre, tekintsünk ki egy kicsit más egészségügyi problémák irányába. 

Dohányzás

Úgy vélem, hogy itt elérte a probléma azt a szintet, amikor egy felelős irányító szervnek cselekednie kellett. Tiltások és szabályozások által a dohányzás fokozatosan kiszorul(t) a közéletből. 
Milyen számok álltak a döntés hátterében? Valószínűleg olyanok, melyek a kiadás/bevétel oldalak figyelembevételével arra mutattak, hogy ezen káros szokás miatt felmerülő költségek jóval magasabbak, mint a tevékenység által generált bevételek. Cigiszünet miatt kieső termelés; viszonylag fiatal, potenciális adófizetők korai halála; tüdőrákosok kezelése. Többet vitt a konyháról, mint amennyit a dohánytermelők adói, a dohányiparban és kereskedelemben dolgozók jövedelemadói, a cigizés miatt kiszabható büntetések hoztak. Bónusz volt ugye, hogy a dohányzás másokra is ártalmas, nemcsak az ilyen életvitelt folytató egyénekre. A fellépés össztársadalmi igényből fakadt.
S ha stratégaként gondolkodunk, nem hanyagolhatjuk el azt az aspektust sem, hogyan és MEKKORA többséggel fogja fogadni a társadalom az intézkedéseinket. Nem dohányozhatsz az éttermekben. OK, ha bagós vagy, nyilván káromkodsz egyet, aztán megvonod a vállad... Nem emiatt fogsz utcára vonulni és kormányt buktatni, egyértelmű.

Alkoholizmus/alkoholfogyasztás

Két szót használok, mert magam sem vagyok biztos benne, hogy melyik az ideillőbb. Senki nem vitatja, hogy a masszív alkoholizmus költségei igen magasak, de mi van az alkalmanként kissé mákosan munkába érkező és gyengébben teljesítő emberekkel? És mi van azokkal, akik két pohár bort isznak esténként és ez semennyiben sem befolyásolja a munkahelyi teljesítményüket? Ez már trükkösebb kérdés, bele is tört a bicskája több kormánynak, pl. az alkoholtilalom az USÁ-ban és Gorbacsov, hogy a leghíresebbeket említsem. Itt a kritikus pont valószínűleg még messze van és a koncepció működésképtelen, legalábbis azok, melyek a tiltás szintjén mozognak. Úgy tűnik, más alkalmazható szabályzás még nem pattant ki senki fejéből. 

Ésakkormostugrika túlsúlyos? dagadt? majom a vízbe. Milyen messze vagyunk a kritikus ponttól? Induljunk ki abból, hogy az egyén valamikor a harmincas évei elején kerül a túlsúlyos kategóriába, legyen mondjuk ez plusz tizenöt kiló. Mire ugyanez a személy az ötvenes évei elején jár, már 25-30 kilóval nehezebb az ideális testsúlyánál. Ez alatt a húsz év alatt valószínűleg különösebb fennakadások nélkül végezheti a munkáját, taníthatja a gyerekeket, tervezheti a házakat, írhatja a programokat, védheti a vádlottakat. Munkaképes korának talán utolsó tíz évében hathat az állapota számokban kifejezhető mértékben a nagy közös kasszára. Mekkora ez a szám? És mekkora lenne az a szám, amely fedezne egy átfogó stratégiát a probléma megoldására? Úgy gondolom, elég egyértelmű, hogy merre mutat a farkastorok.

Merre mutatna, ha lenne egy tuti terv. Mert NINCS. Évek óta olvasom, hogy dollármilliárdokat költenek kutatásokra, kormányprogramokra, tömegsport-támogatásra, oktatóprogramokra, és eredmény semmi. Zéró. A statisztikák ugyanazt a szomorú képet mutatják évtizedek óta. Mert mit is tehetnének? Megemelik a dobozos pizza és a csipsz adóját? Betiltják a gyorséttermeket? Megvonják az egészségügyi ellátást a „saját hibájukból” elhízott betegektől? Több fizikai munkavégzési lehetőséget teremtenek? Közelebb hozzák a munkahelyet, gyermekmegőrzőt a lakásunkhoz? 
Vagy elintézik, hogy egy nap 28 órából álljon?
Szerintetek?

cozumel