Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Felnőttnek lenni - észre sem vesszük és azok vagyunk. Aztán jön egy érzés, és le is esik és át is érezzük, hogy na, valóban azok vagyunk. Nincs határ, ez egy folyamat. Kirepülünk a suliból, lesz munkánk, saját keresetünk amit el is bulizhatunk, aztán elkezdünk másra költeni, fontos lesz a saját tulajdon, a pasinkkal nem csak járni hanem együtt lakni akarunk, majd össze is házasodunk talán, és nincs megállás. Közös nyaralás, közös kocsi, közös hitel, majd a közös gyerek. De lélekben és tán korban is, még mindig a fiatal húszas bulizós csajok vagyunk.
És megszületik a gyerek, te jó ég, mennyit aggódunk a terhesség alatt, és lám, ez nem múlik el a szüléssel, sőt. Ja, tényleg. Ezzel jár anyának lenni, de hát mit akarunk, felnőttek vagyunk, aggódunk. És élünk tovább. Aztán a gyerek bölcsibe megy vagy oviba és nincs már úgy szüksége ránk. Mellbevágó érzés, fel fog nőni, mi meg meg fogunk öregedni, de hát hol van ez még!
Mi visszamegyünk dolgozni, esetleg szembesülünk azzal, hogy anyaként már nem kellünk egy új munkahelynek sem, de a végén mégis valahogy csak lesz munkánk. És aki szemtelenül fiatal anyuka, ilyenkor az is szembesül azzal, hogy már nem ő a legfiatalabb a cégnél, még ha szülés előtt ez így is volt.
Aztán este kimerülten kirakózunk a mosogatás után a kölökkel, apa mellé bezuhanunk az ágyba, másnap kezdődik elölről. Még jó, hogy ott a hétvége. Néha átvillan az agyunkon, hogy pár éve még az asztalon táncoltunk, most meg anyut játszunk, de hess, hess, még mindig fiatal csajok vagyunk.
És egyszer csak összeáll a kép. Persze mulatni még tudunk, de a 20 évesekkel nincs sok közös témánk és ez szúr elsőként szemet. Aztán leesik, hogy már egyre inkább látjuk a világ valódi arcát, már nem vagyunk gondoktól mentesek, igenis foglalkoztat bennünket hogy gyerekek bántanak gyerekeket, hogy milyen igazságtalan, családokat szétszaggató balesetek történnek, hogy már megint itt egy újabb vírus, hogy igenis, néha beüt a krach és az anyagi gondokra nem megoldás, hogy a hónapban már csak májkrémet eszünk. És már a család a legfontosabb.
Gyerekünk van, akit nevelni kell, és a világ jó oldalát mutatni neki, hogy elég erős legyen ahhoz, hogy majd szembesüljön a kevésbé jókkal is. De még olyan pici, ártatlan és boldog. És csalódni fog, jaj de sokat. Milyen jó volt az ő ártatlan korában, de még 10 évvel ezelőtt is, amikor igaz, tudtuk, hogy az élet nem fenékig tejföl, de tojtunk rá és élveztük.
Hű. Hát már érezzük, hogy felnőttünk, felnőttek lettünk. Csupa felelősség, csupa nem kívánt tudás. Mikor kell ezeket átadni gyermekeinknek? Szépen sorban, lassanként. De a szívünk szakad meg, amikor a gyereknek szemet szúr, hogy dédimami mellett nincs dédipapi. És a csöppeteg csak néz ránk értelmes kerek szemeivel hogy igen, ő már a felhők fölül figyel ránk, mert meghalt, ez érthető tökéletes magyarázat, akkor gyere menjünk építsünk tornyot...
És ugyanígy néz amikor először érti meg, hogy nincs valamire pénz, mert a pénz az néha elfogy és nem adják csak úgy a kezünkbe, vagy amikor a reklámban kiderül, hogy nincs minden kutyának gazdája, mert az emberek sem egyformán jók és szeretik a kutyájukat.
Mi meg rájövünk, hogy ennek a csepp embernek még mennyi hasonló és ennél sokkal gonoszabb és szomorúbb dolgot kell még megismernie. Mi pedig már mindet tudjuk. Mi már felnőttek vagyunk. Hát ennyi, felnőttünk.
opti
