Fekszem az ágyban, nem akarok még megmozdulni, nehogy más is felébredjen. Ma minden máshogy lesz, mint tegnap. Én sem rontom el, türelmet gyűjtök, veszek, tartalékolok, ha kell, lopok, csak nehogy széttörjön ez a csend és béke, ami körül vesz. Pittyen az óra és azt számolgatom, hogy mikor ronthattam el. Amikor nem gondoltam komolyan, hogy minden gyerek más és különbözően kell bánni velük, vagy amikor azt gondoltam, hogy ezt mind tudom és azt hittem, hogy tényleg különbözően bánok velük.
Fekszem az ágyban és hallgatom a meleg szuszogást. Nem akarok félni a gyerekeimtől. Nem akarok félni a saját reakcióimtól, látni, hogyan olvad le rólam az okos és következetes nevelés minden próbálkozása. Nem akarok félni attól, hogy félni fogok, azt akarom érezni, hogy jól csinálom, hogy nem ronthatom el. A tegnapi nap csak egy elhibázott valóság volt, nem is volt igaz, mert ma kezdődik minden, ami számít. Nem is üvöltöttem kétségbeesetten, hogy „ hagydmárabbanemértedhogynemszabad?!)"
Fekszem az ágyban és figyelek, keresem a sikerélményt magamban. Meleg puszik, jó szavak, integetés, ölelés, jó volt-kérdések, persze, játszunk-válaszok. Keresem a pontot, ahol elcsúszik a nap. Itt is van egy, pont tegnapi, még meleg:
Fekszik a földön és érzem, hogy megfájdul a fejem. Miért nem játszol? - kérdezem, miközben századszorra tolom le a kisautót a lejtőn. „Mert kaki. Vagy pisi.” És röhög, hogy átvert, hogy ennyit tud, pedig tegnap még Weöres Sándort is szavalt és azt mondta, elektromos mozdonyt fog vezetni. Mert tudja, hogy van olyan, hogy elektromos, meg azt is, hogy gőz. Nem megyek bele a trágárkodásba, kaka-pisi-hülye korszak, majd elmúlik. Nem adok reakciót, építek egy lego autót. Fekszik tovább, mint egy cserebogár, ő unja, én unom, mi unjuk. Társasozunk, pillanatnyi öröm. „Ne csalj, számold meg még egyszer, nem te jössz, nem annyi, nem nyertél, nem nyertem, igen, esik az eső.” Bunkert építünk, lopnék három percet pisilni. "Anyaaaaa, gyere!" Mindjárt. "De gyereeeeee!" Mindjárt, nem érek rá. "Deeeeeeeeee!!!!" És dühös. Én is. Rám telepedett a bezárt lakás beszorult levegője, fájnak az agysejtjeim, fáj négyévesen gondolkodni, szomjas vagyok bonyolult összefüggésekre és már ki is szaladt a számon: „Nem igaz, hogy nem tudsz két percet egyedül játszani!” Kész, kibillentettem a békét, nyíltan hadat üzentem. Bosszúszomjasan ténfereg a párnabunker körül. Vissza akarom hozni, de le kell vernie rajtam a sérelmét. „Nem játszom. Nem jövök. nem…” Ott hagynám, de menni kell. „Nem megyek! Maradjon ott a Panna az iskolában!” A cirkuszi törpe pofazacskója felfújódott, szemét becsukta, nevetnék szívem szerint, de átbillentem én is egy határon. Megfogom, dulakodás árán felöltöztetem, a francnak ilyen erős egy négyéves lába. Gyomorszájnál találat ér, lefogom, sír, megpuszilom, üvölt, fülébe duruzsolok, szeretem, ő nem szeret, mondja, de tudom, hogy már megbánta, megölelem, sír. Én is, ha lenne rá időm.
Hazafelé egyszerre mondják, nagyon hangosak. Nekem is, egymásnak is. Külön kell válaszolnom, egy idő után már nem tudják, hogy kinek szól a „De jó! Tényleg? És mi volt?” mondatok. Mindegyik saját idősávot akar, hiába. 15. perc, újabb front indítása: „Nem igaz, hogy nem tudtok egymásra is figyelni!” Mind a kettő utál, kudarc nekik, kudarc nekem. Elfáradtunk. A lakásba toppanva szétszakadok. „De gyere játszani, éhes vagyok, szomjas vagyok, miért nem jössz már, odaégett, leesett, mindjárt hozom, bent akarom inni, légy szíves, nincs olyan, hogy akarom, nem eszem meg, figyelj már, de hát figyelek….” Ott hagyom őket, figyelmem pillanatnyi győztese a vacsora, két paradicsom, vaj és némi kenyér. Nézem az órát, istenem, még két óra fürdésig. Esznek, isznak. Inkább isznak. néha előbukkan belőlünk a meleg család, találkozik a szemünk, mégiscsak jók vagyunk egymásnak. Fáradtan tolom a traktort a szőnyegen, ül és nézi, hogyan játszom, miközben nézem, ahogyan a nagy ül és játszik.
Fekszem az ágyon és simogatom a haját. Annyira szőke. Ha nyitva lenne a szeme, arra is rácsodálkoznék, mert az meg annyira kék. Beszívom a bőre illatát, onnan lopom a türelmet, mert ma lesz, több mint tegnap. A ma is elkezdődött.
