Üldögélek itthon a nagy egyedüllétben, elég késő van már, karcolgatom az ujjammal az ágy mintáit. Sötét is van, csönd is van. Emberileg egyedül, mert, mintha csak érezné, hogy fajsúlyos témán agyalok, az egyik macskám szembeül velem. A helyzethez méltóan komolyan rezegteti finomhangolású bajszait. Elmerülök gyönyörű óarany szemeiben. Azt mondják a nálam okosabbak, hogy aki el tud veszni egy állat szemében, megláthatja a Mindenséget. Nekem, jelenleg a mindenség egy szelete is elég lenne, de ihaj, ha már így állunk, lemerülök a démonaim közé. Tagadhatatlan mostanában, hogy a gyerek-téma befészkelte magát az agyamba, és a rutin, meg az évek, ott is marad. Mert, a várhatóan kerek fejű, sötét hajú, világos szemű, dacos szájú leendő sarjunk bököd, hogy tessék végre dönteni, mikor születhetek meg. És, áldassék mörfi, ez a döntés egyes-egyedül az enyém.
Mer' az úgy van, hogy RE, (Zuram, Férjem, Hancúrléc-tartóm, Párom, Apjuk - megfelelő aláhúzandó) már évekkel ezelőtt közölte, hogy amint meglátott, tudta, én vagyok álmai asszonya, leendő gyereke(i) anyja. Imádja a gyerekeket, meg is találja velük a hangot, a kölykök csüngnek rajta. Nagyon szeretne már apa lenni, ha a téma szóba kerül, részletezi lelkesen, mit csinálnának közösen, mire tanítaná meg. Summa summarum, tőle aztán szülhetnék holnap is. De a legjobb a tegnap lett volna.
Eddig egyetlen egyszer fordult elő, hogy a témában csalódottan nyilatkozott, de nem siettet, nem hánytorgatja fel a témát. Tehát, Apa: pipa. Aztán, van az úgy is, hogy az ember lánya ragaszkodik néhány dologhoz, én sem vagyok kivétel. Nekem fontos volt a saját fészek, külön gyerekszobával. Megvan, jó helyen, kényelmes közlekedéssel. (Persze, mindketten magánházra vágyunk, de nyilván, ne legyünk már telhetetlenek). Tehát, pecó: pipa. Egyetlen dolog van, ami – eddig – kimaradt , és nagyon sajnálom: elmondhatatlan vágyat érzek utazni. Más tájakat, embereket, ízeket, illatokat, kultúrákat megismerni. Mellékesen százmillió gondolat rohan meg, minek ide pipálgatni, válságot elemezni, munkahelyet analizálni, lesz-e pénzünk elég, visszavesznek, nem vesznek, a Zuramnak lesz-e munkája, nem lesz, és az összes többi, ami mindenki mást is foglalkoztat. Egyetlen dolog a fontos: én akarom-e.
Mert ugye, ronda dolog az őszinteség. És, azt mindenki tudja, hogy hazudni mindenkinek lehet, csak önmagunknak nem. Vagyis, lehet, egy ideig. Aztán az őszinteség kérlelhetetlen, gonosz kis manója lehúz akkora sallert, hogy csak néz az ember. Itt az ideje nekem is szembenézni magammal, hogy ha már ott tartok, hogy babás könyvet olvasok, és suttyomban rugdalózót – macskást! – nézegetek, évek óta olvasom a Porontyot, akkor megpiszkálódott idebent valami. Ez van ugye, amikor úgymond, minden ideális, tudom, tudom, mindenkinek más, de nekem, nekünk az, akkor én mégis selejtes vagyok-e, vagy nem. Azt azért meg kell vallanom, hogy nem érzem azt a mélyről jövő, zsigeri dolgot, hogy én gyereket akarok. Vagy hogy anya akarok lenni! (nem mintha tudnám, hogy másnak ez milyen érzés) Nem. Ez a gondolat, érzés, lassan és biztosan, mondhatni alattomosan bekúszott ide, a fejembe, és a bordáim közé.
Mert, ha kvázi idegen gyereket képes vagyok a keblemen altatni, és még tetszik is a dolog – igen, megrohant az érzés, hogy az enyém! Akkor mégis mi a baj? Mert kétségtelen, hogy a gebasz az én készülékemben van. A múltkori posztnál nagyon kedvesen, és határozottan megírta farkasokkal táncoló, hogy: "Aurin, ahogy látom, te attól félsz, hogy mivel nem volt előtted megfelelő szülőpélda, majd te is jól megbuksz az anyaságból." A félés az nem kifejezés. Ugye-ugye .Aztán meg Magenta írta, hogy mindenki elront valamit, hibátlan szülő nincs, és menet közben is lehet a dolgokat korrigálni. Lehet hát. Odáig fajultam, hogy kölcsönöztem gyereket, kiválóan sikerült. Néha – bevallom, skizo dolog – , de szoktam szituációs gyakorlatokat végezni. A fejemben. És nem, nem tragédia, ha piacolás közben két apró gyerekkéz kapaszkodik a nadrágomba. Sőt, ha szembevigyorog velem egy kölyök az utcán, jó kedvem lesz.
Mindig határozott, kemény nőstény voltam, a jelenben is nagyon kevés olyan dolog van, ami elbizonytalanít. A kemény élet, az kemény élet kérem szépen. Nekem ez a gyenge pontom. Ennyi, bevallom őszintén. Haladjak szépen lassan? Csapjak bele a lecsóba? Ennél többet már képtelen vagyok agyalni a dolgon, hogy alkalmas vagyok-é anyjuknak, vagy sem. És jön a helyzet hátulütője, amikor néha jogos a feltevés, nem pörgöm-e túl ezt az egészet. Persze, az nagyon megy már, hogy mit, hogy nem fogok csinálni, de majd mörfi megint képen röhög. Nem bánom, ide nekem az oroszlánt is!
Meg aztán, magyarázhatják énnekem, hogy milyen a vaníliafagyi, amíg bele nem nyalok, úgysem tudom. És, akkor még nem is mondom a Sors alattomos kis játékait, amit nem lehet véletlennek nevezni (csak egy példa: edzésen kezembe akadt a babás magazin, benne pont a mi klinikánk kiértékelés, plusz, nézegettem az utcán a babakocsikat, és azok is benne voltak, amelyek nekem tetszenek, részletezve, stb.), odasandítok a fogamzásgátlós dobozra. Nézem, nézem, persze, nem történik semmi, nem mozdul az istennek se. És mekkora franc, hogy az ember az egyszemélyes kis útja felénél gubbaszt, két db mutatóujjal, és két db gombbal. Mehet. Nem mehet. Most mondjátok meg, normális vagyok?
Aurin
