Ülök az icipici gyerekszéken, ki tudja már, hányadszor, és nézem, ahogy egy csapatnyi ovis átszellemülten szavalja a kis verseit, mesét mondanak, énekelnek és táncolnak. Az évek alatt hozzászoktam ezekhez a műsorokhoz, amelyekkel különböző ünnepekkor köszöntöttek minket, szülőket gyerekeink.
A mostani ünnep más: a ballagók búcsúznak az óvodától, óvó néniktől és társaiktól. Az én lányom is köztük van. És ekkor belém hasít valami, szinte felkiáltok: „De hát csak tegnap írattam be az oviba!"
És miközben Szabó Lőrinc és Donászy Magda verseit hallom cérnavékony hangokon, agyamban elkezdenek pörögni a képek. Felrémlik az első nap, ahogy állok az óvoda kerítése mögött bőgve és nézem, ahogy szerencsétlen gyerekem elhagyatva zokog az óvó néni ölében és engem hív. Eszembe jut a sok-sok rajz, amit az oviban készítettek és év végén mappában hozták haza. Felidézem a már említett óvodai ünnepeket, korábbi ballagásokat, farsangi mulatságokat, anyák napját és karácsonyokat, a közös kézműves foglalkozásokat és a kirándulásokat, amelyeken részt vettünk.
Hogy telhet el ennyire gyorsan ez a három és fél év az oviban? Hogy lett egyik pillanatról a másikra a kis félős kiscsoportosomból iskolába készülő nagylány? Mire kettőt pislogok, már a gimnáziumból fog ballagni, aztán a diplomaosztóján ülök majd büszkén, könnyes szemmel. Az elmélkedésből egy ismerős hang ránt vissza: Málni verset mond – egyedül. Kicsit lehajtja a fejét (sosem szeretett szerepelni), nem néz sehova, csak szaval, szépen, érthetően.
Amikor befejezi, rám néz, én intek neki, hogy nagyon ügyes volt és látom, hogy égszínkék szeme felragyog. Az enyém bepárásodik, és igyekszem elraktározni a képet, hogy mindig emlékezzek rá.
