Mostanában úgy érzem, hogy az első gyerek születésével mintha valaki megnyomta volna a távirányítón a gyorsító gombot: mire kettőt pislogtam, Manna féléves lett (napok kérdése).
A legidősebb lányom mintha egy pillanat alatt végezte volna el az első osztályt, és most, hogy észbe kaptam, látom, hogy a középső sem az az ölbe kéredzkedős kisded már. Mire legközelebb eszmélek, valamelyik esküvőjén fogom ropni a táncot a vejemmel?
A legfélelmetesebb időszak (amikor a babák általában csak fekszenek a hátukon és üvöltenek) hipp-hopp elszállt, hála a jókedélyű, nyugodt kis húsgombócnak, aki jelen pillanatban a nappali közepén fekszik a hátán, mint egy büdösbogár, és meztelen tappancsait vizsgálja behatóan (időnként meg is kóstolja). Bár nem könnyű a 8 és fél kilós szumótestet mozgatni, azért csak sikerült megtanulnia hátról hasra fordulni. Igaz, a hasa alá beszorult kezét egyelőre képtelen kiszabadítani, és oltári balhét csap, ha elunta a hason fekvést – ugyanis egyelőre még nem megy fordítva a mutatvány, nekem kell a hátára fordítanom.
Szereti a játszószőnyeg tartórúdjáról csüngő színe-zörgős dolgokat, órákig elnézegeti az erkélyünkre belógó platánfa széltől táncoló leveleit, kezébe veszi és szájjal is megvizsgálja a tárgyakat, kedvenc játékai pedig a nővérei. Kivirul, ha hazatérnek az oviból-suliból és nyúzni kezdik, gurgulázva kacag, szájával csücsörítve próbál hangokat kiadni, és szemével keresi játszótársait, ha arrébb vonulnak. Imádja, ha nővére – bár egyelőre betűzve, időnként akadozva – olvas neki mesét, ha a másik énekel neki, vagy ha csak dögönyözik, azt is.
A napirendje is kezd kialakulni, délelőtt egy rövidebbet alszik, délután többet, este 9-től reggel 8-ig egyhuzamban horpaszt a kiságyában, felőle ágyút is sütögethetnének mellette. Valószínűleg jön a foga (mindig erre fogom), mert nyáladzik ezerrel, dörzsölgeti az ínyét és néha látványosan nyűglődik. Imádja a reszelt almát és a banánt, pillanatok alatt elpusztít egy üveges finomfőzeléket, a cici viszont szinte egyáltalán nem érdekli már. Időnként megpróbálom megszoptatni, de nem vevő rá, csak este, ha nagyon éhes, vagy reggel félálomban, de akkor is abbahagyja néhány perc után.
Ez azt is jelenti, hogy lassan vége az édes rabságnak, a mohó száj érintésének, a szopizás közben engem néző bagolyszemeknek, (meg a sebes mellbimbónak és mellgyulladásoknak is), végre visszakapom a testem, hogy nekiállhassak ledolgozni azt a 8-10 kilót, ami rám telepedett és rajtam ragadt. Ugyanakkor kicsit nehéz is elfogadni, hogy közel száz százalék biztossággal többé nem fogom tapasztalni azt a semmihez sem hasonlítható, bizsergető élményt, amikor megindul a tej, és saját testemből táplálom a kisbabámat. És ekkor arra vágyom, bárcsak valaki megnyomná a távirányítón a pause gombot. Csak egy kicsit.
