Tudom, hogy mindenki azt javasolja, hogy ne olvassak szakirodalmat, de azt hiszem ez egyszerűen megkerülhetetlen, hiszen az ember nagyon szeretne jó anya lenni és mindent jól csinálni.
Azt már megtanultam, hogy a gyerekneveléssel kapcsolatban mindig mindenből két iskola létezik az egyik ezt állítja, a másik meg annak a totális ellenkezőjét.
A gyerekorvos és védőnő valószínűleg azt gondolták, nem vagyok normális, mert az első kérdésem mindkettőhöz az volt, hogy mikor lehet kivinni a gyereket - ahelyett, hogy például az oltásokról, vagy szoptatásról érdeklődtem volna.
Villámcsapásként ért a hír, hogy a gyerekem apjának külföldre kell utaznia, és én itt maradok egyedül egy három hónapos gyerekkel.
Abigél tornázni jár, nem mintha különösebb baja lenne, szerencsére egy örökmozgó, viszont sokáig egyáltalán nem láttuk a nyakát, nem is nézegetett fölfelé.
Azt hiszem nagyjából óvodás koromban érett meg bennem a gondolat, hogy gyereket szeretnék, sok gyereket, aztán sokáig tologattam a programot, meg persze kellett hozzá egy minden tekinteben megfeleő apa is.Számos ok miat szerettem volna gyereket, mert az nyilván jó, mert egy gyerek édes, mert milyen furcsa, hogy két ember keverékéből lesz egy másik, meg milyen jó lehet neki megtanítani dolgokat, nézni hogy okosodik, meg eleve milyen érdekes, hogy az én testem képes egy gyereket növeszteni, vétek lenne nem kipróbálni.
Abigél imádja a vendégségeket és érdekes módon különösen imádja a gyerekeket.
Utálom az oltásokat.
Abigél játszik és beszél, - persze mindezt úgy, ahogy egy 11 hetestől elvárható.
Emlékszem, amikor egy héttel a szülés után, szakadó esőben, fájó sebbel ültem a kanapén és hirtelen rádöbbentem, hogy most már mindig, minden nap ugyanolyan lesz, és ez hatalmas rémülettel töltött el.
Abigél egy hét múlva lesz négy hónapos, és most látta életében először a napot.
Abigélt már nagyon nehéz szoptatni.
