Bébinapló: Az első titkos kaland

A gyerekorvos és védőnő valószínűleg azt gondolták, nem vagyok normális, mert az első kérdésem mindkettőhöz az volt, hogy mikor lehet kivinni a gyereket - ahelyett, hogy például az oltásokról, vagy szoptatásról érdeklődtem volna.

 

Mivel Abigél éppen egy hetes volt, mindketten csak szánakozva mosolyogtak és elkezdték magyarázni, milyen meleg volt neki ott bent, itt meg milyen hideg, szó sem lehet róla, hogy kivigyem a gyereket, sőt kicsit befűthetnék jobban, mert elég hideg van itt nálunk (22 fok). Végül azt a választ adták, ha majd ha egy hónapos lesz, elkezdhetünk óvatosan levegőzni, öt-tíz percekre.



Sajnos az derült ki, ennyi türelmem nincs, így egy hét múlva, amikor ragyogóan sütött a nap, és hideg sem volt, és egy harmadik kiváló szakembertől azt a bátorítást kaptuk, menjünk nyugodtan, elindultunk az első sétánkra. Persze végig rettegtem, hogy a gyerek megfázik, meg hogy össze ne fussunk véletlenül a gyerekorvossal, másrészt viszont csodálatos volt elmenni az utca végéig, meg vissza, valami megmagyarázhatatlan vigyor ült az arcomon végig, amit tovább szélesített a ragyogó napsütés. És az derült ki, hogy Abigél, akinek továbbra sem erőssége az alvás, imádja ezeket a sétákat, nézelődik, figyel, majd egy nagyon jót alszik is, így azóta minden délben sétálunk, ez a napunk egyik fénypontja. Abigél látott mát napot, kisebb szelet sőt, ma éppen havat is, és semmi baja nem lett tőle, igaz, ő nem éppen egy kicsi baba, már négy és fél kilót nyom.

Mindeközben persze tovább ismerkedünk, nagyon jó érzés ismerni az arckifejezéseit, például a szopás utáni, „úgy jól vagyok lakva, hogy folyik a tej a számból” arckifejezést, meg az „úgy csinálok, mintha valami fájna, pedig csak kakilok” arckifejezést, nem beszélve a „nagyon szeretem az anyukámat és csodálom őt” arcot.

De azt továbbra sem értem, mért ilyen nagy probléma neki az elalvás, este nyolckor fekszünk be az ágyba, és Abigél valamikor tíz és tizenegy között alszik végre el, addig folyamatosan szopik, egyik cici, másik cici, aztán már csak cumizik, aztán büfizik, néha hány is egy kicsit, akkor átöltözés, majd kakil, aztán nyög, forog, mocorog, nyafog, aztán elkezd elaludni, majd felriad, elalszik, felriad, elalszik felriad, sír egy kicsit, mohón szopni kezd megint, elalszik, felriad, elalszik, felriad, a végén már olyan fáradt, hogy csak egy pontra bámul mereven, majd nagy nehezen, amikor már majdnem lefordulok az ágyról, - mintha érezné, hogy elfogyott a türelmem- , végleg elalszik, és lehúz négy órát is egyszerre, és hajnalban apró nyögésekkel jelez, hogy kiürült a gyomra. Aztán felkelünk, és kezdődik előlről a nap, ami néhány részletet leszámítva ugyanolyan, mint az előző, de érdekes módon ez egyre kevésbé zavar.

Abigél 3 hetes.

Oszd meg másokkal is!
Mustra