Először hosszan nézi a díszeket és a fényeket, - az az érzésem, hogy minden egyes gömbbel külön kapcsolatot ápol, - majd amikor újra és újra végigpásztázta a fát, akkor elkezd beszélni, hosszan, vidáman és borzasztó izgatottan. Először még csak mássalhangzókat mondott, azt hogy „k” meg „g”, most viszont már szépen formált, hosszúra nyújtott magánhangzókat is csap hozzá.
Az elmúlt hetekben egyébként jellemző lett rá, hogy minden ismerős tárgyat hosszas gügyögésben részesít. Reggel például ébredés után fél órát tölt azzal, hogy üdvözli a lámpát meg a könyvespolcot, aztán amikor ezt megunta, ki kell venni a kiságyból és áttenni a mi ágyunkba, ott nagy nevetésekkel üdvözöl minket, majd a mintákat a paplanon, amiket a biztonság kedvéért minden reggel megmarkol és megpróbál letépni a huzatról. Egyszínű paplanhuzat ezért nálunk már szóba sem jöhet, csakis mintás. Mindezek mellett további új tudománya a nyelvrágás, a mérhetetlen nyáladzás és a hason való nézegetés, - ez utóbbi különösen nagy szó, mert egészen eddig ordítani kezdett abban a pillanatban, ahogy hasra tettük, most azonban már jó darabig elnézeget, látszik rajta, hogy élvezi a megváltozott perspektívát. Mióta beszélgetünk, viszonyunk ha lehet, még intimebb, mint eddig. Pedig nekünk egyelőre csak rövid szavak jutnak, az igazán hosszú mondatokat Abigél valamiért az idegeneknek tartogatja. Karácsony miatt nálunk is felbolydult az élet, vendégségről vendégségre jártunk, kicsit aggódtam is, hogy kiborítja ez a nagy nyüzsgés, de ennek nem láttam nyomát, - igaz jó pár napig gyakrabban ébredt éjszaka, de nem tudom, hogy ennek volt-e a köze az aktívabb nappalokhoz. De a vendégségekben Abigél vagy aludt, vagy hatalmasat beszélgetett számára ismeretlen emberekkel és tárgyakkal. Még nem fejtettem meg, mért nem nekünk tartogatja a mondanivalóját, hiszen a karácsonyfa például nem is válaszol.
