Fiatal, független lány koromban hallottam először a következő mondást: “Egy nő nem tudhatja, hogy lehet-e az életben gyereke, amíg meg nem szüli az elsőt.” Én magam sem tudtam, amíg a lányom meg nem született, hogy pénzkidobás és felesleges macera volt-e az a sok-sok évnyi fogamzásgátlás, ami a fogantatását megelőzte. De amikor ripsz-ropsz összejött és rendben megszületett, megnyugodtam, hátradőltem és virtuálisan megveregettem a saját vállam, hogy milyen jó anya-anyag vagyok. És csak most, jó pár évvel később jár a fejemben a fenti mondás második, kimondatlan része: “Sosem tudhatjuk, hogy meglévő gyermekünk nem az utolsó esély volt-e az életben, hogy a terhesség, a szülés és a kis csecsemő csodáját átéljük.”
A lányom olyan gyorsan megfogant, hogy szinte alig volt időnk felocsúdni. Másfél hónappal azután, hogy elhatároztuk, kisbabát szeretnénk, már terhes is voltam. Mindezt sikerült úgy megvalósítani, hogy bár lélekben igen, de testben nem igazán álltam készen: elég keményen dohányoztam, egy stresszes időszakon mentem éppen át, amikor is költöztünk, állást kerestem és biza a stresszt levezetendő esténként nagy baráti italozásokban vettem részt. Mindezen életviteli faktorok a nagyokosok szerint meg kellett volna nehezíteniük a teherbe esést, de nálam mégis minden rendben volt. Gyorsan tiszta életre váltottam, a gyereket szépen kihordtam, pontban időre megszültem és szinte már a kórházban elkezdtem tervezni a kistestvérét.
Amikor minden ilyen szépen, könnyen megy, mint a karikacsapás, az ember lánya jól elbízza magát. Ez természetes. Olyan gondolatai támadnak, hogy “Vajon hány év korkülönbség ideális a testvérek között? Elég lesz 18 hónap?” meg “Milyen jó lenne legközelebb is egy kislány, hogy ezeket a cuki gyerekruhákat még egyszer viszontláthassuk” vagy “Milyen jó lenne egy kisfiú, hogy megtudhassam milyen fiús anyának lenni!”. Avagy a legelbízottabb pillanatokban: “Nagyon szeretnék még egyszer októberben szülni, hiszen ez a mérleg jegyű gyerek tényleg olyan kiegyensúlyozott és barátságos, amilyennek ígérték.”
Ezek a gondolatok az elkényeztetettek kiváltságai, azoké, akik nem tudják, hogy csak pár hónap sikertelen próbálkozás és csalódás választja el őket attól hogy azt mondják: mindegy, hogy milyen nemű, mindegy, hogy mikor születik, mindegy, hogy ezúttal megint császáros baba lesz, vagy sem, csak legyen már valami.
Körülbelül másfél éve határoztuk el, hogy most már jöhet a kistestvér, ha akar, mi nem állunk útjában. És egy éve komolyan is vesszük a témát, azaz a nagykönyv szerint mindent megteszünk, ami lehetséges. De mégis, a megfelelő időpontokra időzített szeretkezések, a stressz hiánya, a káros szenvedélyektől mentes életmód és a pozitív gondolkodás ellenére a kistestvér várat magára.
Amikor egy teljesen egészséges pár nem tud gyereket nemzeni, ugyanazokat az érzéseket élik át, akár van már meglévő gyerekük, akár nincsen. Az ember úgy érzi, hogy a teste cserben hagyta, és folyamatosan azt keresi, mit csinálhatna másképpen, majd egyre elkeseredettebb lesz. A folyamatot nem teszi egyszerűbbé, ha már sikerült “bizonyítaniuk”. Mégis, a helyzettel kapcsolatban sokkal kevesebb megértésre számíthatnak az ismerőseiktől, sőt gyakran még az orvosoktól is, mintha úgy élnék át ugyanezt, hogy még nincs gyerekük. Sokan nem tudják, hogy ez a probléma nagyon sok párt érint, és még kifejezés is van rá: másodlagos meddőség.
Amikor másodlagos meddőség áll fenn, mivel a pár már nemzett egy, vagy több gyereket együtt, az nyilvánvaló, hogy semmiféle súlyos orvosi akadálya nincsen a terhességnek. Ha a nőnek rendszeres, konfirmált peteérése van, és a spermákkal sincs semmi gond, nagyon gyakran az ilyen párok abba a kategóriába tartoznak, amikor megmagyarázhatatlanul nem esik a nő teherbe. Az ember ilyenkor elgondolkodik, hogy vajon történt-e olyan változás benne, vagy partnerében, ami megnehezíti a dolgokat: felszedett, vagy leadott kilók, eltelt évek, káros szenvedélyek. Bennem még az is felmerült, hogy vajon okoztak-e valamilyen sérülést bennem a császármetszés alatt? De szerencsére a kivizsgáló ultrahang megnyugtatott.
Pesszimista perceimben néha azon tépelődöm, nem egy véletlen eredménye lett-e a lányom, amikor is egyetlen használható petém találkozott párom egyetlen olimpikon gyorsúszójával? Szerencsére mindig az optimizmusom győz.
Az egyik állami orvos, akit felkerestem, közölte velem, hogy mivel már van gyermekünk, aki természetesen fogant, egyelőre nem számíthatok orvosi segítségre az állami kasszából, és arra biztatott, hogy várjunk még egy évet, mielőtt beutal egy alaposabb vizsgálatra.
A magánorvos, akihez 1 sikertelen év után mentem, elvégezte az alapvizsgálatokat, mindent rendben talált és felírt nekem egy peteérést segítő hormonális gyógyszert, amire semmi szükségem nem volt, hiszen volt peteérésem. Híztam 3 kilót, és nagyon szenvedtem a mellékhatásoktól, de terhes nem lettem. Az ismerősök nagy része nem érti a frusztrációmat, és arra biztatnak, örüljünk a lányunknak, “hiszen másoknak egy gyerek sem jön össze.” De hát a gyerek utáni vágy nem a logikára épül, független az életkortól, az anyagi helyzettől, és igen, a meglévő gyermekek számától is.
Van egy pár barátnőm, aki az első babára hajt, és kicsit félénken osztom meg velük a gondolataimat. Mindig attól félek, megbántom őket, és magukban azt gondolják: “Neked nem olyan rossz, hiszen van már gyereked!” Az ismerősök között senki nincs hasonló cipőben, bár blogokon és fórumokon nagyon-nagyon sokan. Így tudtam meg, hogy helyzetem milyen sokakat érint.
Szép számmal vagyunk, akik nem akarnak egykét. Én magam egyke voltam, ezt nem viseltem valami jól, és nagyon kicsi korom óta tudom, hogy több gyermeket szeretnék. A jóindulatból felajánlott, gyakran kéretlen vigasztalások, amik a kislányunkra utalnak, természetesen függetlenek azoktól a jótanácsoktól, amiket minden más sikertelenül próbálkozó pár megkap és lenyel (bár közben lélekben a falra mászik): ne stresszeljetek, majd összejön, akkor fog sikerülni, majd ha már nem görcsöltök rá, menjetek el együtt nyaralni és feledkezzetek el az egészről.
Én úgy érzem, nem görcsölök. Nem vagyok elkeseredve. Amikor a hónap végén megtudom, hogy megint eltelt egy ciklus siker nélkül, nem sírok, nem omlok össze. “Minden hónap új remény” mondogatom magamnak, és megpróbálok nem foglalkozni vele. Ami van, hogy sikerül, van, hogy nem. Néha napokig nem jut eszembe a dolog, de előbb utóbb mindig emlékeztet valami, hiszen kisgyerekekkel vagyok körülvéve nap mint nap, és terhes kismamákkal.
Amikor az első gyermek várat magára, a sikertelen próbálkozásokról talán egy kicsit könnyebb elfeledkezni. A nő gyakran dolgozik, elfoglalja magát a karrierjével, esetlegesen a szórakozásban, utazgatásban talál vigaszt. A párnak lehetősége van arra, hogy közös, vidám programokkal, romantikus nyaralásokkal eltereljék a figyelmet arról a stresszről, ami a terméketlenséggel együtt jár. Ezt látom az első terhességet váró ismerősöknél. De biza ember legyen a talpán, aki egy totyogó kisgyermek, vagy kettő mellett képes nem gondolni a “gyerektémára”.
Amikor még a gyermektelenek és karrieristák világában éltem, gyakran hetek teltek el anélkül, hogy egy csecsemőt, vagy kisgyereket láttam volna, és a terhes kolleganőkkel semmilyen közös témám nem volt. Szinte eszembe sem jutott a kisemberek világa. Most a napjaimat a játszóházban töltöm, ahol a lányom pajtásainak anyukái vagy éppen terhesek a következő poronttyal, vagy már meg is szülték azt, és mindig, mindig érdeklődnek felőlem. Valahányszor a gyerekem kinő egy ruhácskát, vagy játékot, tépelődöm, hogy elrakjam-e, és milyen mélyre, kidobjam-e, vagy elajándékozzam.
És biza a romantikus nyaralás párommal nem kettesben történt, hanem hármasban, és a tengerparti holdfényes sétán velünk volt a gyerek, aki annyira örült annak, hogy velünk egy szobában alhat, hogy éjjel a szállodai rácsos ágy szélébe kapaszkodott, és a sötétben ragyogó kis szemei lehetetlenné tették, hogy testvére egzotikus környezetben foganjon.
A munka kérdése sem teszi egyszerűbbé a dolgot. Dolgozni és pénzt keresni muszáj, ha nem vagyok otthon kisbabával. Most már egy ideje állást keresek, pedig tudom, hogy a szülés és a munka kölcsönösen kizárják egymást. De hát az ember nem ülhet otthon, a gólyát várva, aki esetleg nem jön már soha, mert felkopik az álla. Nem éppen a legjobb gazdasági időszakot választottam a munkába való visszatérésre, de a válságról nem én tehetek és azt megszüntetni nem tudom. Annak ellenére kell állást keresnem, hogy bizony lehetséges, hogy egyszerre leszek terhes és új munkaerő valahol, ami senkinek sem jó. De nem tudom egyiket sem feladni. Így úgy folytatom az álláskeresést, mintha nem próbálnék teherbe esni. És úgy reménykedem a teherbe esésben, mintha nem lenne már nagyon sürgős pénzt keresnem.
Végső soron nem az lenne a tragédia, ha mindkettő egyszerre sikerülne, hanem az, ha egyik sem. És lehet, hogy velem is az fog történni, amivel mindig riogatnak (biztatnak): akkor lesz meg a baba, amikor arra a legkevésbé számítok, mondjuk az új állás első hetében. Ha ez történne, jövendőbeli főnökömtől előre elnézést kérek. Én nem így akartam, nagyon nem. De gondolta volna a fene, hogy teherbe esni nem olyan egyszerű, amikor elsőre az volt!
Másutt
