Az idei őszi iskolakezdéssel kapcsolatban sokaknak vannak kétségei. Ám nemcsak a szülőknek, hanem a gyerekeknek is. Néhányuk egész komoly tüneteket mutat, és semmi áron nem szeretne iskolába menni.
Interjúsorozatunkban idős emberekkel beszélgetünk arról, milyen volt az élet 50-60-70 évvel ezelőtt, hogyan éltek, mire vágytak és hogyan szerettek nagyszüleink generációjának tagjai. Interjúalanyaink nem ismert emberek: szomszédaink, nagyszüleink, ismerőseink ismerősei.
Idén szeptember 13-ig nyilatkozhatnak a hetedikes lányok és fiúk szülei, hogy kérik-e gyermeküknek az ingyenes, önkéntes HPV elleni védőoltást.
Szülőként előbb-utóbb szembesülünk azzal a problémával, amikor az érzelmeink eluralkodnak rajtunk. A tinédzserek könnyen próbára tehetik a türelmünket, aminek következtében nem mindig hozzuk a legjobb szülői formánkat és olyan dolgokat teszünk, amik valójában nemhogy nem visznek közelebb a megoldáshoz – épp ellenkezőleg, gyakran kontraproduktívak.
Miközben este tizenegykor úgy ugrál az ágyán, mintha nem lenne holnap, vagy hajnalig ül a gép előtt, elgondolkodunk azon, vajon hogy bírják ilyen jól a gyerekek alvás nélkül?
A legtöbb családban van bezzeggyerek, aki a teljesítményével hatalmas örömet szerez a szülőknek, aki eredményesebb és sikeresebb, mint a többi gyerek a családban. Ennek ellenére tetemes árat fog fizetni a kiemelt pozícióért, ami nemcsak a gyerekkorát, de felnőtt éveit is beárnyékolja.
A brooklyni Guy Bryant eleve a gyermekvédelemben dolgozott, de egy ponton nem akármire szánta el magát: megnyitotta az otthonát olyan, zaklatott életet élő tinédzserek előtt, akiknek nem volt hol lakniuk.
A városi környezet nem áldásos az immunrendszer működése szempontjából, és közel sem biztos, hogy városlakóként elegendő időt tudunk eltölteni a természetben. Pedig ha a gyerekek rendszeresen túrhatnák a földet, akkor bizonyítottan javulna az immunrendszerük, és – mint egy kísérletből kiderült – ezt már egy nagyvárosi, teljesen lebetonozott óvoda udvarán is meg lehet valósítani.
A gyerek szabad játéka segít megérteni a történéseket, begyakorolni az elvárt viselkedésmintákat, és feldolgozni a saját élményeket, érzelmi reakciókat. Mindezt egy olyan nyelven, ami a felnőtt gondolkodásmódnak nem mindig lesz logikus és érthető.
Nappal azon aggódunk, vajon miért sír, amikor pedig alszik, azon, vesz-e levegőt. Mindezt a kisbaba megspékeli nagyon különleges hanghatásokkal és mozdulatokkal, furcsa tünetekkel, amiktől a tapasztalatlan szülőt kirázza a hideg.
A gyerekek testalkata és önképe folyamatosan alakul. Számít, mit hallanak magukról akár a szüleik, akár a rokonok szájából. Akik mintha nem értenék, hogy a „csak jót akartam” jellegű mondatokkal mekkora sebeket lehet ejteni.
Vannak, akik az anyaságot eleve örök rabigának, míg mások az élet kiteljesedésének tartják. Megint mások pedig belátják, hogy bárhogy is gondoltak erre a szerepre korábban, egészen addig valójában fogalmuk sem volt a dologról, amíg meg nem született a gyerekük.
Janet és Daniel Moreno nem kis feladatra vállalkoztak. Mindketten siketek, ám teljes életet élnek házaspárként. Környezetük aggodalmának és ellenkezésének fittyet hányva gyermeket is vállaltak. Akiről azóta kiderült, hogy tökéletesen hall.
Biztos azt gondolta rólam, milyen ügyefogyott, idióta, tájékozatlan stb. vagyok – gyakran ilyen gondolatok emésztenek minket, miután új emberekkel találkoztunk. Lehet, hogy eleve szorongtunk a helyzettől, sutábban viselkedtünk, nem sikerült olyan jól az a poén, amit bevállaltunk, aztán fél délután azon rágódunk, vajon milyen benyomás alakult ki rólunk. Ezek a félelmek nemcsak a felnőttekre jellemzők, hanem a gyerekekre is. Új kutatás járt utána, mennyire korán kezdődnek.
Ideális esetben egy gyerek akkor fogan meg, amikor azt az anya és az apa is szeretné. A valóságban azonban rengeteg olyan terhesség jön létre, amit az apa egyáltalán nem tervezett. Mit lehet tenni egy ilyen helyzetben?
Sokkal több rossz szülő van, mint gyerek, sőt alapvetően a rossz nevelési stratégiák azok, amelyek károsíthatják a felnövő generációkat. Nagyon fontos, hogy a szülők maguk vágyjanak a fejlődésre és megértsék, mire van szükség a megfelelő neveléshez. Ugyanakkor nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy olykor az anyának és az apának is szüksége lehet védelemre.
Nyolcvannégy éves korában elhunyt Vekerdy Tamás, az egyik legismertebb magyar gyermekpszichológus. A pedagógusok és a szülők körében is rendkívül népszerű szakembertől 10 fontos gondolatának felidézésével búcsúzunk.
Folyamatosan változó világunkban a nemi szerepek sem maradtak érintetlenül. Ahogyan a fejlett világ országaiban egyre több, korábban a férfiak számára fenntartott területen bontakozhatnak ki a nők, úgy vállalhatnak az apák is egyre nagyobb szerepet a gyerekek nevelésében és gondozásában, és ismerhetik meg egyre többen az aktív szülőség örömeit és nehézségeit.
Nem vagyunk egyformák. Valakinek teljesen oké, hogy a boltban megszomjazva kinyit egy üdítőt, és magától értetődik, hogy az előbb kerek szemekkel kérlelő, majd teli torokból hisztiző gyereknek felbont egy rudit – úgyis kifizetik majd. Mások számára viszont már az ötlet is hajmeresztő, ők ugyan hozzá nem nyúlnának olyasmihez, ami nem az övék. De hol az igazság?
Ismerjük, átéltük, milyen vadak tudnak lenni az egyetemi bulik. Nemtől függetlenül mindenki csapta már szét magát legalább egyszer. Így történt ez 2015-ben a Stanfordon is, ahol azonban olyan eset történt, ami méltán vívta ki a világsajtó figyelmét – és minden lányos szülő aggodalmát.
Ezerszer kell szólnod neki, hogy kezdjen el készülődni, írja a leckéjét, hagyja abba a mobilozást. Bár a téma változik, a küzdelem örök: próbálod rávenni a gyereked, hogy csináljon már meg végre valamit, amit szerinted kell, de ő nem akar. Folyton elkalandozik, vagy nyíltan ellenáll a kérésednek, mire te dühös leszel és kiabálni kezdesz. Azt gondolod, a veszekedésből, a büntetésből majd megtanulja, hogy máskor fegyelmezettebb legyen. De jó eséllyel nem így lesz. Hogyan érdemes kezelni ezeket a helyzeteket?
A nevelésben kevesebb jelentősége van annak, hogy mit mondunk illendőnek, mint hogy miként alkalmazzuk azt magunk a mindennapokban. A gyerekek, különösen a kicsik, nem a fegyelmezéseinkből fognak hatékonyan tanulni, hanem abból, ahogy mi viselkedünk hasonló helyzetekben. Például velük, amikor épp szófogadatlanok.
Nem véletlen, hogy sokan kötjük össze a következetesség szükségességét a szülői tisztelet és tekintély megszerzésével, hiszen a sok hezitálás és alkalmazkodás valóban ki tudja hozni a gyerekekből az állandó határfeszegetést. A valóságban mindez mégsem a tekintély elvesztéséről szól elsősorban, hanem inkább a gyerekek biztonságérzetének hiányáról, ami automatikusan előidézi a határok ellenőrzését újra és újra.
Gyakran használjuk a gyerekünkkel kapcsolatban azt a szót, hogy tökéletes. Amint megszületett, számunkra az, és ez rendben is van. Csakhogy akkor még nem várunk tőle semmiféle teljesítményt.
A gyerekkorban elszenvedett erőszak, legyen az fizikai, verbális vagy érzelmi bántalmazás, minden esetben nyomot hagy. És bár még mindig rengeteg szülő véli úgy, hogy egy-egy pofonra igenis szükség van ahhoz, hogy rendes ember legyen a gyerekből, szerencsére a politikai döntéshozók is egyre inkább kezdik belátni, hogy nem ez a jó irány.
