Marika néni: A legjobb érzés az, hogy még szükség van rám

IMG 0953

2020 februárjában új sorozat indul a Díványon. Interjúinkban idős emberekkel beszélgetünk arról, milyen volt az élet 50-60-70 évvel ezelőtt, hogyan éltek, mire vágytak és hogyan szerettek nagyszüleink generációjának tagjai. Interjúalanyaink nem ismert emberek: szomszédaink, nagyszüleink, ismerőseink ismerősei.

Takács Mária Magdolna, Marika néni 1942-ben, a II. világháború kellős közepén született a Nagykunság fővárosaként is emlegetett Karcagon. A veszteségek mellett örömmel és kalanddal tarkított élet mostani állomása Veresegyház, ahol ma több mint 50 év szeretetteljes házasság után egyedül, de nem magányosan él. 

Marika néni, mesélne egy kicsit a gyerekkoráról? Milyen volt egy kislány élete Karcagon, a negyvenes években?

Megmondom őszintén, olyan túl szép dolgokat nem tudok mesélni. ’42-ben, amikor megszülettem, az apukám épp a háborúban volt, itthon meg nagyon nagy szegénység volt, munka meg semmi. Volt már két nagyobb nővérem, hét- és kilencévesek, és én: hát hogy is mondjam? Igazából nem várt gyerek voltam. Mert a szegénységbe nem hiányzott még egy. Közben sajnos apukám ott is maradt a háborúban, meghalt, nem jött haza, úgyhogy anyukám ott volt egyedül a három gyerekkel. Ez nem lehetett könnyű. Sőt, négy gyerekkel. 

Volt még egy testvére?

Úgy volt, hogy amikor születtem, anyukámmal egy időben ott volt egy leányanya is a karcagi kórházban. Akkor szült ő is. Talán törökszentmiklósi volt, ha jól emlékszem. És a szülés után azt mondta az anyukámnak, hogy hadd hagyja egy kicsit vele a gyereket, mert neki haza kell mennie, hogy elmondja otthon, mi újság, és hogy kicsit elrendezze a dolgokat meg kibékítse a szüleit. Mondta anyukám, hogy jó.

A kisgyerek végül hat évig volt velünk.

Olyan volt, mintha tényleg a testvérünk lett volna. Aztán egyszer eljött a lány, akkor már asszony, hogy ő akkor elrendezte a dolgait, és talált magának egy olyan férfit, aki elfogadja őt a gyerekkel együtt. És elvitte. Az nehéz volt, megsirattuk. Biztos, hogy neki is nagyon furcsa volt, mert a hat év alatt az anyukája nem igazán tartotta vele a kapcsolatot, és az én anyukámat is megviselte a dolog. Azóta semmit sem tudunk róla.

Nálatok is lapul egy-egy történet? 

Hiszünk benne, hogy minden életút egyedi, tanulságos, és érdemes arra, hogy megmutassuk.  Idős, mesélő kedvű olvasóink jelentkezését várjuk, hogy új sorozatunkban az ő történetüket is megismerhesse a világ. A jelentkezésekre a balazs.barbara@divany.hu címen számítunk.

Hogyan tudott az édesanyja helytállni ezekben a nehéz időkben? 

Nagyon nehéz volt neki. Szegénység volt és munkanélküliség. Igaz, később kaptunk egy kis segélyt, mert ugye apukám elesett a fronton, de ez nem volt valami nagy dolog, úgyhogy anyukám onnantól mindent, de mindent kitalált, hogy hogy tartson el minket. Elment mosni, takarítani házakhoz, és úgy nevelgetett bennünket. 

Nyáron olyat csinált például, hogy a református templomban volt tűzőr. Naponta többször körbe kellett neki menni a torony legfelső kijáratán, és jól elnézni a határba, hogy nincs-e valami tűz, mert akkor riasztani kell a tűzoltókat. Mindent csinált ő is, mert másképp nem lehetett megmaradni. Ha más nem volt, akkor ment takarítani, meg hívták, amikor disznótor volt ott, ahol volt állat, mert nagyon szépen és finoman tudta csinálni a hurkát meg a kolbászt, és gondos is volt.

Emiatt valahogy úgy volt, hogyha szegények is voltunk - mi is meg mások is, éhen azért nem haltunk soha. Csak amúgy volt nehéz, mert pénzünk, az aztán sose volt. 

Mi volt az, amire nagyon vágyott volna kislányként, fiatal lányként, de nem engedhették meg maguknak?

Hát nem voltam én annyira nagyon vágyós, de arra emlékszem, hogy amikor már nagyobb voltam, olyan hatodikosféle, akkor már lehetett nekünk is olyat csinálni, hogy elmehettünk mi is állami gazdaságokba dolgozni nyáron, és kaptunk érte pénzt. És akkor én is vállaltam két hetet, három hetet, elmentünk rizst gyomlálni. Ahogy ott hajolgattam, a nap úgy összeégette a lábamat, olyan hólyagok lettek rajta, hogy a WC-re nem tudtam leülni. De azért csináltam, mert abból vettem magamnak őszre egy aktatáskát vagy mit, ami akkor jött divatba, és arra nagyon vágytam. Na, azt vettem. Meg vettem magamnak kardigánt, mert arra anyunak ugye nem volt pénze. És besegítettem az otthoni dologba is. 

És a nővérei?

Ők jócskán előttem jártak korban, és ők is úgy voltak, hogy csak hamar mehessenek dolgozni. Nem is akartak nagyon iskolába járni, az egyikük hat osztályt végzett, a másik hetet. Elmentek Pestre, ott lettek cselédek, először úgy tartották magukat. Aztán ugye nyíltak sorra a gyárak, és akkor oda elmentek dolgozni a nők, és így a testvéreim is, az egyik például a kötöttárugyárba. Nagyon hamar elkezdték a munkát, sokat is dolgoztak, így én maradtam ott anyuval ketten az általános iskola végéig. 

Ezekre az időkre hogy emlékszik? 

Nagyon szerettem iskolába járni, közel laktunk az iskolához, és közel lakott hozzánk a pedellus lánya is, akivel egy osztályba is jártam. Hozzájuk sokszor átmentem. A tanáraink is nagyon jók voltak, én úgy emlékszem, le a kalappal előttük. Igaz, hogy ez a Rákosi-rendszer volt, és diktatúra, és sok olyan dolgot is kellett tanulni, ami ilyen propaganda volt, de ők igazán szívvel-lélekkel belevetették magukat a munkába, nagy szorgalommal és becsületesen tanítottak minket. Nagyon szépen végeztem a nyolc osztályt, jók voltak az eredményeim is. De a tanulás mellett is mindig csináltam valamit, mert már akkor olyan voltam, hogy nekem menni kellett. Mindig menni kellett. Anyukám nagyon sokat dolgozott, én meg nem akartam egyedül lenni otthon, mentem én mindenhova. Voltak jó barátnőim, benne voltam egy ilyen MHK-ba, vagy mi is volt az. Főleg a torna érdekelt. Ez ilyen mindent bele torna volt, futottunk, ugráltunk, azt szerettem nagyon. 

Az MHK

A Munkára, harcra kész szovjet mintára meghonosított tömegsportmozgalom volt.

„A központi irányelvek alapján kidolgozott sportprogram alulról felfelé építkezve munkahelyi és falusi szpartakiádokon keresztül országos sportünnepségig bezárólag igyekezett megmozgatni a dolgozó és tanuló ifjúságot.” A mozgalom áll az 1951-ben készült osztályharcos vígjáték, a Civil a pályán történetének központjában is. Érdekesség, hogy a filmben szerepel a kiváló labdarúgó, Szusza Ferenc is, az MHK-ra eleinte kevésbé fogékony futballistát alakít. 

Meg akkor nyíltak ezek a Micsurin házak is, vagy mik, oda is nagyon szerettem menni mindig, ott meg ilyen szakkörök voltak meg babazsúr. 

Babazsúr? 

Úgy hívtuk. Hát úgy babazsúr, hogy oda mi, iskolás fiúk és lányok együtt elmehettünk (mert amúgy külön  osztályunk volt az iskolában), és akkor ott feltettek lemezeket, lehetett táncolni, beszélgetni, szóval szem előtt voltunk, de mégis jól szórakoztunk. Ez szombatonként volt. A Micsurinban sokféle szakkör meg mindenféle ilyen kertészeti dolog is volt, én például még méhészkedni is elmentem. És akkor ott a tanáraink segítettek, meg megmutatták, hogy hogyan kell ezeket a dolgokat csinálni.

Úgy emlékszem ezekre az időkre vissza, valahogy úgy volt ez, hogy nekünk, gyereknek jó volt. De anyukámon keresztül lehetett azt is látni, hogy a felnőtteknek milyen nehéz az élet, hogy mennyit kell dolgozni, és milyen nehéz megélni. 

Meddig maradt Karcagon?

Amikor elvégeztem a nyolc osztályt, akkor a tanáraim nagyon akarták, hogy menjek tovább, hogy tanuljak még, mert szorgalmas is vagyok, meg eszem is van, de aztán nem így lett. A nővéreim, akik már Pesten dolgoztak, nagyon mondták az anyunak, hogy engedjen engem is fel, meg hogy mit akar itt belőlem nevelni, merthogy ők se végeztek többet. És addig karattyoltak, hogy az anyu felengedett, és elmentem ipari tanulónak a gyárba, ahol az egyik nővérem dolgozott. 

Hogy indult az élet Pesten?

Nekem az volt a nehéz, hogy elszakadtam az anyukámtól, akkor egy jó darabig nem láttam, mert egy ideig nem jött utánunk. És meg kellett azt is tapasztalnom, hogy már magamra vagyok utalva, mert pénzt az anyu nem tudott már küldeni, és onnantól a saját kezemben voltam. 15-16 éves koromtól egyedül kellett eltartani magamat.  

Hol volt lakhatásuk? 

A testvéreimmel nem tudtam lakni, mert már mindkettőjüknek volt párja. Az egyikük kalauz lett aztán és Ózdra került, a másik meg megint csak nagyon hamar férjhez ment. Amikor én nyáron felkerültem Pestre, ő már várandós volt, ’56 karácsonyán született meg az első gyereke. Viszont volt nekem a keresztapám, aki egy szükséglakásban lakott Pesten, és ott kaphattam egy ágyat. Ez nagyon jól jött, és persze jó is volt, de a forradalom után a lánya és a lánya barátnője disszidáltak, én meg egyedül maradtam vele, mert a felesége meg Karcagon élt. Úgy állapodtak meg, hogy a keresztapám majd csak akkor megy haza, ha nyugdíjas lesz. És akkor az volt, hogy nappal mentem dolgozni, aztán estére meg vacsora is kellett a keresztapámnak, meg háztartás, és ez nem volt könnyű 15-16 évesen. Mert én is inkább akartam volna menni élni, szórakozni. Ráadásul nagyon féltett is a keresztapám, és az se igazán tetszett nekem. 

Ezt hogy tetszik érteni?

Hát úgy, hogy nagyon vigyázott rám, hogy nekem semmi bajom ne legyen. Például ’56-ban én egyáltalán nem mehettem sehova. Hallottam, hogy voltak lövések, de nekem nem volt szabad sehova se menni. Sokat voltam a nővéremnél, hogy vigyázzak rá, hogy ne legyen baj a gyerekkel, mert már nagyon a terhesség végén volt,  meg mert az ő fiúja olyan vagány angyalföldi gyerek volt, és azok mentek is bele a sűrűjébe a dolgoknak, meg puskát szereztek, és féltünk, hogy mi lesz. De bennünket otthon tartottak. 

Olyan viszont volt, hogy kimentünk a keresztapámmal Rákosrendezőre, mert hallottuk, hogy ott feltörték a vasúti kocsikat, amikben élelmiszerek voltak, és abból mi is vittünk el konzerveket, ilyeneket, mert akkor nem volt semmi közért egy ideig. Nem szólt érte a vasút se, hogy az emberek elviszik az ennivalót. Meg olyan is volt, hogy ezekből a kocsikból építettek barikádokat.

Én csak erre emlékszem. De tudom, hogy a fiúk meg a férfiak mikkel próbálkoztak, és hogy sajnos nem mentek semmire se, mert nagy túlerő volt, és nem sikerült semmi se. Csak az lett, hogy már nem Rákosi volt, hanem a Kádár, és akkor valamivel egyszerűbb volt, meg ő máshogy beszélt. De én sose mentem bele úgy különösen a politikába. 

Milyen volt ipari tanulóként Pesten?

Én elég hamar rájöttem, hogy nekem ez kevés, és elhatároztam, hogy le fogok érettségizni. Eljöttem a keresztapámtól is, hogy kicsit felszabaduljak, elmentem egy öreg nénihez ágyrajárónak, mert többre nem tellett. Úgy lehet elképzelni, hogy volt neki egy tisztaszobája, és ott 2-3 lánynak mindig kiadta az ágyakat. Csak egy ágyad volt, csak az volt a tiéd, de az elég is volt. Mert közben a vállalatnál lehetett befizetni ebédre, aztán reggelit meg vacsorát vettünk, és aludni meg így volt hol. Az ágy alá egy bőröndben betoltuk a holminkat és kész. Jóban voltunk a lányokkal, hasonló volt a sorsunk. 

És hogyan lett ebből tanulás?

Nagyon akartam tanulni, és addig variáltam, míg aztán elmentem esti gimnáziumba, és le is érettségiztem a Könyves Kálmán Gimnáziumban. Az egy nagyon jó iskola, az egyik unokám is ott végzett. 

Közben a nővérem, aki Pesten maradt, felcsalta anyukámat is, mert vissza kellett neki menni dolgozni, és kellett a segítség a gyerek mellett, mert a bölcsőde az nehéz ügy volt akkor is. És akkor ’58-ban feljött az anyukám, aminek nagyon örültem, mert én voltam mindig is a leganyásabb hármunk közül. Nagyon ragaszkodtam hozzá, de nem találkoztunk olyan sokat, ő is meg én is kiszolgáltatott helyzetben voltunk. 

Aztán ahogy nagyobb lett a nővérem kisgyereke, és lett óvoda, anyukám felszabadult, és elment dolgozni, és végül is úgy jött ki, hogy még a nyugdíját is meg tudta szerezni. Egy vállalati öltözőben volt valamilyen felügyelő. Aztán a keresztapám is nyugdíjas lett, hazament Karcagra, ahogy tervezte, mi meg anyuval összeköltöztünk az ő szükséglakásába. Ezek a lakások olyanok voltak, hogy úgy éppen csak alkalmasak voltak az életre, de igazából nem is nagyon lehet lakásnak hívni őket. Inkább olyan helyiségek voltak, ahova azért jött be valami fény, de egyébként komfort nélküliek voltak. Még az első gyerekemet is oda szültem. Mert közben ugye megismertem a férjemet is. 

Erről tetszene kicsit mesélni?

Ez akkor volt, amikor elkezdtem járni a gimnáziumba. Azalatt ő végig udvarolt nekem. A gyárban ismertem meg, ő anyagbeszerző volt, ami tökéletes volt neki, mert igazi lótifuti ember volt mindig, menős, mint én. Sőt, sokkal jobban. Mondták neki, hogy szükség van erre vagy arra, és akkor ő ment, beszaladta Pestet, és meghozta, amit kellett. 

Azt azért tudni kell, hogy ő akkor vált el az első feleségétől, ráadásul 9,5 évvel idősebb volt nálam, és nemrégen költözött vissza akkor az anyukájához. Emiatt én nagyon óvatos voltam, úgy gondoltam, hogy jó, menjünk moziba, ide-oda, de ennyi. Nekem egyébként is tanulnom kellett. Volt, hogy órákat ott ült, és várta, hogy befejezzem, és mehessünk végre valamerre. Sajnáltam kicsit, de én ehhez ragaszkodtam, hogy először befejezem az iskolát, és csak akkor lesz ebből a dologból valami. Mondtam is neki később, amikor befejeztem az iskolát, hogy látod, ha megesküdtünk volna, akkor az lett volna, hogy ne menjek az iskolába, meg ezt csináljam itthon, meg azt csináljam otthon, ugye? Így meg azt tudtam neki mondani, hogy találkoztunk, voltunk itt vagy ott, de most menjél szépen haza az anyukádhoz, én meg tanulok. Azért persze amikor júniusban vége lett az iskolának, augusztusban rögtön meg is esküdtünk. 

Hova költöztek?

Nem költöztünk akkor sehova, mert nem volt hova. Ő is maradt az anyukájánál meg én is: hol itt feküdtünk le, hol ott aludtunk, vándoroltunk az anyukák között. Egyik mama, másik mama. Ugye ez még a panelok előtt volt, és tényleg nagyon nehéz volt a lakhatás. Úgy volt, hogy szerettük egymást, sokat voltunk együtt, mentünk rengeteget kirándulni meg mindenfelé, de nem volt egy közös lakásunk, nem tudtunk háztartást vezetni s a többi. 

A mamák segítettek azután ebben is.

Amikor terhes lettem és megszületett a lányom, akkor ugye ott voltunk az anyukámmal a kicsi szükséglakásban. Viszont az anyósomnak volt egy testvére, aki egy nagyobb szoba-konyhás lakásban élt az Árpád úton, és akkor anyósom és ez a rokona összebeszéltek, hogy a gyerek nem maradhat a szükséglakásban, és a nagynéni elment az ő lányához segíteni és ott lakni, mi meg mehettünk őhozzá. Ez nagyobb lakás volt és parkettás, nem köves, mint az, amiben az anyukámmal laktunk, és nagyobb volt a konyha is. Tudtam ott helyben mosni benne, ez sokkal kényelmesebb volt. És itt voltunk egészen addig, míg az a  nagynéni nagyon beteg nem lett, és nem tudott már a lányával maradni, hanem akkor visszajött ide, én meg a gyerekkel elmentem az anyósomhoz. És akkor az volt, képzeld el, hogy az utolsó időben az én anyukám meg a férjem anyukája ápolták a nagynénit felváltva éjjel és nappal, azért, hogy mi tudjunk a gyerekkel nyugodtan lenni. A néni később meghalt, és mi visszamentünk a lakásába. 

Borzasztó lakásproblémák voltak akkor, egy rendes szoba-konyha túlzás nélkül kincs volt.

Ide született a másik lányom is. Na, akkor megint mentünk. Mert ugye nekünk mindig menni kellett. 

Hova tudtak továbblépni?

Ez úgy oldódott meg, hogy a munkahelyemen megismertem egy testvérpárt, akik akkor nagyon szerettek volna szétköltözni. Egy újpalotai tízemeletesben volt a lakásuk, mert akkor már voltak a panelek, és akkor úgy oldottuk meg, hogy az egyik ment oda, ahol mi voltunk addig, a másik meg az anyósoméba, és akkor mi az anyósommal összeköltöztünk ebbe a nagyobb panelba.

17 évig éltünk együtt, és aztán otthon ápoltuk, amikor idős volt. 

Ez nehéz volt?

Nem volt nehéz. Tökéletes anyósom volt. Úgy volt például, hogy én ha valamit pöröltem a gyerekekkel, akkor az anyósom, akinek volt ott egy kicsi szobája, fogta magát, bement, és nem látott, nem hallott semmit. Semmibe az égvilágon nem szólt bele, ami nem az ő ügye volt. Még a saját anyukámnál is tökéletesebb volt ebből a szempontból, mert azért az anyu inkább olyan volt, mint én: hogy ha valami nem jó, akkor megmondja, hogy nem jó. És aztán az meg már ’92-ben volt az, hogy meghalt az anyósom, és a férjem meg egy nagybátyja révén örökséghez jutott, amit igaz, hogy 5 évig pereltünk, de aztán ebből az lett, hogy mi elmentünk a tízemeletesből egy kisebbe, és a gyerekeknek tudtunk segíteni lakást venni. És akkor vettük meg a piros Volkswagent is, ami nagy vágya volt a férjemnek, mert rajongott az autókért. Az a kocsi olyan becsben volt tartva, hogy csak na. 

Milyen volt a családi életük, mesélne erről egy kicsit?

52 évig voltunk házasok, abban nagyon sok minden történt, de szerintem tökéletesek voltunk egymásnak. Rengeteget mentünk a gyerekek előtt és után is, borzasztó sokat kirándultunk, már úgy volt, hogy szombaton a gyerek szeme úgy pattant ki, hogy „Ma hova megyünk?”. Mentünk a Hármashatár-hegyre, a gyerekek ott elbogarásztak, gyűjtöttek mindent, és mi meg mentünk nagyokat. Bebarangoltunk mindent, nyáron a Balatonon kempingeztünk, az is nagyon jó volt, az volt a mindenünk. Zamárdiban volt egy kemping, oda lementünk, ez közvetlenül a vízparton volt. 

A gyerekek egész nap benn a vízben, én meg sütöttem a palacsintát, és akkor kiszaladtak néha, ettek egy kis palacsintát, aztán vissza a vízbe.

Ezt nagyon szerettük, elég aktív életet éltünk. Amúgy a férjemnek meg akkor is mindig menni kellett, már amikor öregek voltunk és kiköltöztünk ide. Akkor úgy volt, hogy gondolt egyet, kiment itt Veresen a buszhoz, felpattant, bement Pestre, nézelődött egy kicsit, aztán meg délre itthon volt ebédre.

Amikor meg az örökségből meglett a Volkswagen, akkor meg azzal mentünk, jöttünk, hoztunk-vittünk mindenkit. A gyereknevelésben nem voltunk szigorúak, nálunk demokrácia volt, azt szoktam mondani. Mindenki megmondhatta, mi a baja, és akkor megpróbáltuk úgy csinálni, hogy jó legyen. A férjem meg olyan volt, hogy amikor a lányok már nagyok voltak, és jártak szórakozni, akkor is képes volt éjfélkor kikelni az ágyból, és elmenni értük, hogy biztonságosan hazajöjjenek. Nem volt hangoskodás. Csak az autóra volt háklis, abba nem lehetett piszkos cipővel beszállni, és egyszer volt, hogy az egyik unoka becsapta az ajtaját. Na, akkor dühbe gurult.

És amikor már csak maguk voltak? 

Amikor meg a gyerekek kirepültek, akkor eljöttünk ide, Veresre ebbe a kis lakásba. Kérdezte mindenki, hogy miért egy ilyen kicsibe, de mi meg mondtuk, hogy ekkora pont elég, helyette inkább utazunk, ha már egész életünkben ez volt a vágyunk. És akkor volt néhány olyan évünk, hogy végre igazán mehettünk, mehettünk, mehettünk.

Minket nem érdekelt a kacsalábon forgó vár. Csak az, hogy menjünk és lássunk sokat a világból. Nagyon sok helyre eljutottunk ezekben az években, voltunk a Dolomitoknál, Lignanóban, sőt még Párizsban is, és mentünk ilyen termékbemutatós utakra is. Ezek olyan utak voltak, hogy meg lehetett venni nagyon jó áron egy utazást, és cserébe a 7-8 napból egyet fel kellett áldozni arra, hogy az ember termékbemutatókat nézzen, és ha úgy van, vegyen valamit. Ez a kétezres években volt, még Velencébe, az igazi Velencébe is ilyen úttal mentünk el. Azt hiszem, hogy ez volt az egyik legszebb időszak az életünkben. Maradéktalanul boldogok voltunk, imádtunk mindent bejárni, megismerni. 

Nagyon sokan vannak, akiknek épp a gyerekek kirepülése után megy tönkre a házasságuk, olyanok viszont, akik ilyen harmóniában élnek idős korukban is, nagyon kevesen. Marika néniék hogy csinálták? 

Ehhez a szerelemhez azt is tudni kell, hogy a Feri egy nagyon jóképű férfi volt, a vállalatnál is szétszedték a lányok, akármennyire is elvált ember volt már. Éreztem én is, meg mondták is nekem, hogy én viszont nem vagyok olyan szép lányba, mint amilyen ő fiúba. Az érdekes az, hogy én mégis már az elején tudtam, hogy nem lesz sose olyan szép egy lány se, hogy elvegye tőlem. Valahogy mindig annyira jól ment a verkli együtt, hogy csak na. 

Egyszerűen ő olyan volt, akinek pont rám volt szüksége.

Nem tudom másképpen mondani. Az egész életben fogtuk egymás kezét. Én olyan gyakorlatibb ember voltam, ő meg teljesen más, ilyen lótifuti, szeleburdi valaki. A pénzt mindig én kezeltem, mert ő csak letette az asztalra fizetésnapkor, aztán meg feltette a kezét. Inkább ilyen művész szeretett volna lenni igazából, felvételizett is a színművészetire, de azt mondta neki a Básti, hogy ez ide kevés. De azért ő csak szeretett szerepelni később is. A nyugdíjasklubban is, ahova jártunk, ott mindig benne volt mindenben, negyedik lett a Ki mit tud?-on is. 

Áldozattal nem is járt, hogy jól menjen az a bizonyos verkli?

Inkább azt tudom mondani, hogy igyekeztünk mindig egyetérteni. És mindig mentünk valahova, mindig csináltunk valamit, és mindig együtt. Itt Veresen is úgy megszoktak minket, hogy amikor meghalt a Feri, és mentem egyedül a boltba a szokott úton, akkor

kiszóltak a házakból, hogy na és hol van a papa?

annyira megszokták, hogy itt mi mindig kézen fogva megyünk. Mint a sziámi ikrek. Amikor már beteg is volt, akkor is kézen fogtam, aztán mentem vele ügyet intézni meg a boltba, mert egyedül már nem lehetett elengedni, mert az Alzheimer miatt mindent elfelejtett. De még akkor is, olyan nem történhetett, hogy mi nem megyünk ki. Másfél-két órákat egészen a végéig mindig mentünk.

Sőt, olyan is volt, hogy együtt vezettünk. Amikor már beteg volt, és szükségünk volt a pénzre, el kellett adni az imádott autót. De ahhoz újra kellett előbb vizsgáztatni, és el kellett menni vele a szervizbe a vasúton túlra. Én nem tudok vezetni, a papa meg már nem emlékezett az útvonalakra, és akkor úgy csináltuk, hogy ő vezetett, én meg mondtam, hogy na akkor most jobbra, aztán balra. Az is olyan érdekes volt, hogy vezetni még akkor is tudott, amikor sok más dolgot már elfelejtett. A körzeti orvosnak is úgy kellett mondani, hogy nehogy megadja neki az alkalmasságit, mert 2016-ban még kaphatott volna. 

Hogyan zajlott le a betegség?

Fokozatosan lett beteg. Nem volt könnyű észrevenni, hogy mi is ez, mert először csak 1-2 dolgot felejtett el. Pont azért volt nagyon nehéz észrevenni, mert mindenhova együtt mentünk, és segítettem neki. Nem volt olyan feltűnő. A klubban is, ahová együtt jártunk, elfogadták, hogy na, ő már ilyen vagy olyan.

Először az volt, hogy csináltattunk egy kis telefont neki, hogy azon ha megnyom bármit, akkor rögtön én veszem fel. Ez akkor volt, amikor elkezdődtek azok a dolgok, hogy nem talált haza meg eltévedt az ismert utakon. Aztán inkább azt láttuk, hogy az a biztosabb, ha én megyek vele. Egy darabig még a garázsba lemehetett, azt imádta, nagyon szerette az autót, de aztán már oda se tudtuk leengedni. Egy időben azt is próbáltam, hogy nézegesse a fényképeinket, mert rengeteg van a gyerekekről meg ezekről a csodálatos utazásokról, nagyon szép emlékek. Szeretett fotózni, sok albumunk van. Próbáltam neki mondani, hogy emlékezzen vissza, de nem tudott. Talán ezt volt a legnehezebb elfogadni. 

Nagyon nehéz volt látni, hogy az a sok szép dolog, ami végül is megadatott nekünk, az így elmúlik belőle.

Ezt nem lehet megérteni, elfogadni. Pedig ő tökéletes beteg volt, mindig mosolygott, még a vége felé is. Aztán utána beteg is lett, sokat volt lázas, kórházba is került, három hétig mindennap mentünk hozzá az unokámmal, hogy etessük, itassuk, reggeltől estig ott volt valaki, de én úgy láttam, hogy ott nem jó neki, hogy nem tudnak rajta segíteni. És akkor hazahoztuk. Az utolsó időkben csak nézett ki az ablakon, és nem tudtunk mit tenni vele, olyan lett, mint egy baba. Próbáltam etetni, itatni és mindent csinálni, mert egyszerűen nem tudtam elfogadni, hogy valakit nem tudok megmenteni. És aztán elment. 

Marika néni, a sok nehézség és rengeteg öröm között mi az, amire a legbüszkébb az életéből? 

Nem vagyok olyan büszke típus. De talán arra, hogy ilyen tyúkanyó létemre össze tudtam és még most is össze tudom tartani a családot. Meg hogy szükség van rám még most is. Legalábbis én így érzem. Ma is öt emberre főzök, mert még nem mondták, hogy nem kérik, és ki is találom, hogy mit akarnak enni, mert azt meg nem mondják meg. És hogy így kitartottunk mindig. Volt sok jó és rossz időszak is, meg sokszor nem volt pénzünk, és sok betegség is volt, de nagyon sok szép dolog is történt. Járok még most is hétfőnként ebbe a nyugdíjasklubba, és ott is alig látok olyat, hogy ennyire együtt vannak az emberek és így szeretik egymást még öregen is, mint ahogy mi voltunk a Ferivel. 

Mustra