A gyerek szabad játéka segít megérteni a történéseket, begyakorolni az elvárt viselkedésmintákat, és feldolgozni a saját élményeket, érzelmi reakciókat. Mindezt egy olyan nyelven, ami a felnőtt gondolkodásmódnak nem mindig lesz logikus és érthető.
Szülőként gyakran tapasztalhatjuk, hogy egy-egy konkrét játéktevékenység annyira lefoglalja a kisgyereket, hogy szinte mást se látunk tőle, mint annak ismételgetését. Attól függően, pontosan hogyan is néz ki ez a játék, eltérően tudunk rá reagálni felnőttként. Ha a lovacskáival játszik el egy ismétlődő családi történetet, kedvesnek tartjuk. Ha az autóit ütközteti egymásnak egyre durvábban, már lehet, hogy idegesíteni vagy épp aggasztani kezd. Ha pedig állandóan arra kér, hogy sírjunk, egyenesen feszélyezve érezhetjük magunkat, és felmerülhet bennünk, hogy mi okozza ezt a viselkedést. Feszült vagy játszmázik? Trauma érte, és segítségre szorul, vagy éppen fegyelmezni kellene, mielőtt elkanászodik?
Mielőtt meg lehetne válaszolni ezeket a kérdéseket, látnunk és értenünk kell, hogy mit jelent egy gyerek számára a játék. Nos, a játék olyan tevékenység, ami nemcsak aktív kikapcsolódást jelent, hanem eszköz az egészséges felnőtté válás folyamataihoz. Segít megérteni a történéseket, begyakorolni az elvárt viselkedésmintákat, és feldolgozni a saját élményeket, érzelmi reakciókat. Mindezt pedig egy olyan nyelven, ami a felnőtt gondolkodásmódnak nem mindig lesz logikus és érthető.
Szerzőnkről
Tarkovács Cecília szülő-gyerek coach, a kisgyermekkori fejlődés és nevelés elkötelezett szakértője. Több mint ötéves kisgyermeknevelői (bölcsődei) tapasztalata terelte a szülők célzottabb támogatásának irányába, majd saját praxisának megalapítására.
Szülőnek lenni állandó változást jelent, amivel nem mindig könnyű egyedül megbirkózni. Szülő-gyerek coachként célja támaszt nyújtani mindazoknak, akiknek küzdelmük, nehézségük vagy csak kérdésük adódik a gyereknevelés és a családi hétköznapok kérdéskörében.
A játék a gyerekek önsegítő könyve
A minket érő események érzelmeket indítanak el bennünk. Hogy mennyire viselnek meg minket, az a váratlanságuk és a lelkünk érintettségének mértékétől függ. Felnőttként számos eszköz áll rendelkezésünkre, hogy ezeket a bennünk létrejövő érzelmeket valamiként fel tudjuk szabadítani.
Először is értelmezni tudjuk (vagy legalábbis próbáljuk) a történéseket, hiszen már rendelkezésünkre áll egy általános tudás a világ működéséről, amivel megmagyarázhatók a folyamatok. Másrészt kellő szókincsünk van ahhoz, hogy kibeszéljük vagy kiírjuk magunkból az érzelmeinket. Megoszthatjuk a barátainkkal, családtagjainkkal vagy segítő szakemberekkel. Ha kevésbé vagyunk a szavak embere, akkor is le tudjuk vezetni sporttal, művészeti tevékenységekkel, vagy éppen releváns történetek elolvasásával, a dolgok utánajárásával. Eldönthetjük, hogy távolságot tartunk bizonyos dolgoktól a továbbiakban, vagy éppen még közelebbről igyekszünk megtapasztalni őket annak érdekében, hogy a jövőben magabiztosabbak lehessünk. Szóval számos lehetőségünk van.
Ezzel szemben a gyerekeknek, akik se a világ működését nem ismerik még kellőképpen, se a saját érzelmeiket, nincs kellő eszköztáruk a feldolgozás megkönnyítésére, ráadásul teljesen ki vannak szolgáltatva a felnőtteknek. Egy helyen tudják igazán átvenni az irányítást, befelé figyelni és ösztönös érzékkel segíteni magukon: a szabad játékban!
Miért játssza újra meg újra ugyanazt?
Sok oka lehet annak, hogy a gyerek egy bizonyos játéktevékenységben s annak ismételgetésében találja meg az élvezetet. Az élményeiből dolgozik. Ha nemrégiben figyelt fel először arra, hogy anya pénzért vásárol vele a boltban, akkor könnyen előfordulhat, hogy a játékában ő is mindenért fizetni akar, a pénztárcának való alkalmatosságot teletömni, majd kiüríteni igyekszik, s mindezek felett látványosan teljes hatalmával rendelkezik. Utánoz, gyakorol, információt rögzít, és ha egyébként a valóságban sosem próbálhatja ki maga a fizetést, talán még belső feszültséget is old vele.
Az erőteljes autóütközések, vagy más, még durvábbnak tűnő játékok mögött is különböző kiváltó okok bújhatnak meg. A gyerekünk talán csak élvezi a nagy hangokat, energiákat, amiket ő hoz létre, de az is lehet, hogy szemtanúja volt egy ütközésnek, vagy vele is ezt játszották társas közegben (aminek nem feltétlenül örült), így belső késztetést érez arra, hogy ezeket biztonságos környezetben újraélhesse.
Amikor ő játssza el, ismétli meg az eseményt, hatalmat kap a történések felett, ami már önmagában oldja a belső feszültséget.
A valóságban talán váratlanul érte, tehetetlennek érezte magát, a játékában viszont minden rajta múlik.
Lehet, hogy a legnagyobb részletbeli pontossággal próbálja visszaidézni, és lehet, hogy kiegészíti mindazzal, amit a valóságban hiányolt. Talán az ismereteihez mérten még valamiféle magyarázattal is igyekszik szolgálni a játékában, hogy az élményei értelmet nyerjenek. Ezekre mind azért van szüksége, hogy feldolgozhassa a tapasztalatait és azokat az érzelmeket, amik felerősödtek benne. Minden egyes ismétléssel segít magán: figyel, felidéz, gondolkodik, megnyugtat, tanul, a jövőre pedig felkészül. Ránk tehát nincs különösebb szüksége.
Csak akkor szólj bele, ha veszélyesnek ítéled
A gyerekeknek ez a fajta önsegítő folyamata ösztönösen nagyon jól tud működni. A lelkük pontosan tudja, hogy mire van szükség ahhoz, hogy feldolgozzák mindazt, amivel találkoztak, ami hatással volt rájuk. A játékban egy sajátos szabályrendszerre van szükség, éppen ezért ritkán segítünk azzal, ha beleszólunk, kijavítjuk, és át akarjuk venni az irányítást a saját aggodalmaink miatt.
A gyerekek nem lesznek agresszívabbak attól, hogy az önálló játékukban megélik az agressziót,
mert éppen így tudják biztonságosan oldani, s nem a robbanásig tartogatni. Nem fognak elkanászodni attól, hogy a játékukban rendszerint ők és nem mi vagyunk az erősebbek, okosabbak, ügyesebbek, bátrabbak, hiszen csak a lelki egyensúlyukat akarják így helyreállítani.
Az ilyen jellegű játékuk éppen arról tanúskodik számunkra, hogy dolgoznak magukon, hogy foglalkoznak azzal, ami megérintette őket. Lehet, hogy egy-egy esemény megrázóbb volt a számukra, de a történteket idéző játékuk pontosan abban segít, hogy megelőzzék a hosszú távú traumatizálódást. Sok felnőttel ellentétben, ők nem menekülnek még a feldolgozás elől, hanem megbirkóznak vele. Ez egy csodás dolog, ami miatt büszkék is lehetünk rájuk.
Innentől nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy lehetőséget teremtünk a számukra az önálló játékra, és támogatjuk őket benne. Nem mással, mint a passzív figyelmünkkel, az elfogadásunkkal és az otthoni (fizikailag és érzelmileg) biztonságos környezet megteremtésével. A játék és a fantáziavilág menedéket nyújt a gyerekeknek a való világ még érthetetlen és váratlan történéseivel, valamint a felnőtteknek való kiszolgáltatottsággal szemben. Ők tehát így vigyáznak a lelki egészségükre. Megélik, eljátsszák és ismételgetik mindaddig, amíg a belső egyensúlyuk helyre nem áll.
