A brooklyni Guy Bryant eleve a gyermekvédelemben dolgozott, de egy ponton nem akármire szánta el magát: megnyitotta az otthonát olyan, zaklatott életet élő tinédzserek előtt, akiknek nem volt hol lakniuk.
Az örök nevelőapát „gyerekei” csak Popsnak becézik. 2007-ben kezdte el befogadni a környékbeli problémás gyerekeket, s előfordult, hogy egyszerre kilencen is laktak nála. Miközben a legtöbb nevelőszülő a kisebb gyerekeket részesíti előnyben, Bryant kifejezetten a 16–21 éves korosztállyal foglalkozik. Ez már az a kor, amiben az adott fiatal jó sok problémát tudhat maga mögött, amikor úgy tűnik, már nem formálható, a rendszerből pedig kiöregszik. Pops szerint azonban a felnőttkor felé haladóknak is joguk van a biztonságos otthonhoz.
A projekt olyan jól sikerült, hogy több egykori pártfogolt ma is visszajár látogatóba Bryanthez, vagy más módon tartja vele a kapcsolatot. Egyik titka az lehet, hogy nem kényszeríti rá a saját meggyőződéseit, céljait a gyerekekre, hanem ehelyett megtanítja őket önállóan elboldogulni az életben. A módszer azért is működik, mert nem engedi teljesen szabadjára a fiatalokat: tanulni, dolgozni mindenkinek muszáj. Verekedni pedig tilos a házában, s ő ehhez is tartja magát.
Bár azt várnánk, hogy a kallódó tinédzserek egyik balhét rendezték a másik után, valójában nagyon kevésszer feszült pattanásig a helyzet. A beérkező kamaszok egy része soha nem találkozott még igazi szabályokkal, de ez nem jelenti azt, hogy ne tudnának alkalmazkodni hozzájuk. Guy pedig megtanítja őket arra, hogyan kezeljék az érzelmeiket, hogyan nyugodjanak meg. Pluszsegítséget jelent az is, hogy a kamaszok feladatot kapnak: nekik kell példát mutatniuk az utánuk érkezőknek. A legnagyobb problémát épp ezért a magas áramszámla jelentette, nem a balhék.
A befogadott fiatalokat ugyanúgy kezeli, mint a családtagokat. A rezsiprobléma jelentkezésekor megbeszélte velük, hogy olyan sokat költenek áramra, hogy nem jut pénz másra. A kamaszok pedig megtanulták lekapcsolni a villanyt maguk után és takarékoskodni vele. Egyébként pedig folyamatosan beszélget velük, bátorítja őket, nyaralni mennek, élményeket szerez nekik. Arra bátorítja őket, hogy érezzék igazán otthon magukat, de ami még fontosabb, szereti őket. Bryant szerint a zaklatott háttérből származó kamaszoknak ugyanarra van szükségük, mint bármelyik másik gyereknek: szeretetre, világos határokra és a tudatra, hogy számítanak. Épp ezért nem is kezeli őket másként, akármilyen hírük is van, akárhányszor nem tudtak beilleszkedni korábban. Őket is szeretettel fogadja, nekik is otthont ad, hozzá pedig kulcsot is. A hűtő pedig folyamatosan tele van élelemmel, hiszen sok fiatal éhezett korábban, vagy az ennivalót a szeretettel azonosította.
Egyedül nem megy
Persze Bryant nem szuperhős, így időnként ő is belefárad a gyereknevelésbe. Ilyenkor kivesz egy-egy szabadnapot, elmegy egyedül túrázni, a kamaszokra pedig addig a barátai vigyáznak. A közösség nagy szerepet játszik a furcsa és meglehetősen méretes család életében, hiszen ennyi gyerekre figyelni egyedül nem lehet. Bryant ezt nyíltan meg is mondta neveltjeinek: készüljenek arra a napra, amikor ő már nem lesz, és találják meg az erejüket a közösségben, egymás segítésében. A módszer pedig működik: akik elköltöztek már tőle, azok is tartják vele a kapcsolatot, sőt időnként hazalátogatnak. Az apák napját minden évben megünneplik együtt, néhányuk már a saját gyerekét is hozza magával. Guy sokat beszélget velük arról, hogyan legyenek jó apák és törjék meg ezzel az ördögi kört. Azt tanítja nekik, hogy soha nem késő fejlődni, sőt mindennap tenni kell azért, hogy egy kicsit jobban menjenek a dolgok. Hogy a világ egy kicsivel jobb hely legyen.
