Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Janet és Daniel Moreno nem kis feladatra vállalkoztak. Mindketten siketek, ám teljes életet élnek házaspárként. Környezetük aggodalmának és ellenkezésének fittyet hányva gyermeket is vállaltak. Akiről azóta kiderült, hogy tökéletesen hall.
Kisfiuk, Luke Moreno két évvel ezelőtt született meg. Része a CODA (Child Of Deaf Adults) gyűjtőnévvel illetett gyerekek csoportjának, azaz siketek alkotta családban nevelkedik. Luke viszont tökéletesen hall. Ez nem olyan meglepő: valójában a siket szülőktől születő gyerekek kilencven százaléka hall. Pláne azoknál a pároknál nincs ok aggodalomra, akik, ahogy Janet és Daniel is, nem siketen születtek, hanem felnőttkorukra vesztették el a hallásukat.
Ennek ellenére felkészültek mindkét eshetőségre, s ugyanolyan boldogok voltak, amikor kiderült, hogy a fiuk hall, mint ha az derült volna ki, hogy nem. Számukra Luke úgy tökéletes, ahogy van, s nem azért, mert mindenben teljesíti az elvárásokat, hanem azért, mert az ő gyermekük – mesélt érzéseiről Janet. Ám időbe telt, mire eljutottak idáig. A marylandi családnak nagyon sok nehézséget kellett leküzdenie. Az állásinterjúkon egyértelmű hátrányból indultak, hiszen a munkáltatóknak általában nincsenek tapasztalataik siket alkalmazottakkal kapcsolatban. Olyan kérdéseket tettek fel, miszerint hogy lenne képes Janet vagy Daniel telefonálni, vagy mennyibe kerül egy jeltolmács állandó alkalmazása a cégnek? Épp ezért a pár tagjai már attól is féltek, vajon a gyerekük, Luke képes lesz-e elfogadni őket úgy, ahogy vannak?
Ezek a félelmek a kisfiú születése után hamar elpárologtak. Luke ugyanazzal az imádattal nézett fel a szüleire, ahogy az összes kisbaba teszi. Kisgyerekként rájött, hogy szülei siketek, ám ez nem teszi őket értéktelenné számára. Ugyanúgy várja tőlük a gondoskodást, figyelmet, szeretetet, mint bármelyik másik gyerek. Persze a kommunikációjuk eltér a megszokottól. Luke folyamatosan tanulja a jelnyelvet, amelyet szülei használnak, de kis kezei még nem képesek bizonyos összetett mozdulatok elvégzésére. Emiatt saját szimbólumokat dolgozott ki, melyeket Janet és Daniel megtanult felismerni, lefordítani. Hang hiányában az arckifejezések sokkal nagyobb szerepet kapnak, ahogy a meseolvasás is: Daniel igyekszik élénk gesztikulációval kísérni a történeteket és hasból nevetni hozzájuk.
A siket szülők nehézségei: járvány és kórházi kommunikáció
Felmerül a kérdés, mégis hogy tanul meg beszélni egy kisgyerek, akihez a szülei nem tudnak beszélni, akit nem hallanak. Természetesen úgy, hogy más, halló családtagok, barátok kommunikálnak vele. A pandémia időszakában viszont ezt nagyon nehézkesen tudták csak megvalósítani, ezért Luke beszédfejlődése le is lassult. A szülők a tévében található gyerekműsorokat használták e célra, illetve gyakran videócseteltek a családtagokkal. A mindennapokban pedig igyekeznek a hangok és a jelnyelv folyamatos kombinációját megvalósítani. Tudják, hogy mindkettő része a fiuk életének. S bár Luke csupán sírással nem tudja jelezni, mit szeretne, ha elmutogatni nem tudja, akkor a szemével fejezi ki. Szülei pedig olvasnak minden rezdüléséből.
Ezt azonban nem várhatják el a külvilágtól. A kisfiúnak egyéves korában vakbélgyulladása lett, ami egyébként nagyon ritka ebben az életkorban. A szülők jeltolmács segítségével tudtak csak kommunikálni a kórházban az orvosokkal. Ez higgadtan sem könnyű, pláne a szülői aggodalom tetőfokán, amikor idegesen berohantak a sürgősségire a fájdalmakkal küszködő kisgyerekkel, majd próbálták megértetni magukat a nővérekkel. Janet és Daniel is szörnyű élményként emlékszik vissza az esetre.
Mégis ki segít a siket szülőknek?
Szerencsére a Moreno család aktív része a CODA-közösségnek, ahonnan minden támogatást és segítséget megkapnak. Amikor Luke beszédfejlődése lelassult, beszédtanárhoz vitték, ahol hamar felvette a ritmust és a korának megfelelő tudásszintet. A közösségnek hála a kisfiú más gyerekekkel is megismerkedhet, akiket hallássérült szülők nevelnek. Folyamatosan készülnek az újabb és újabb segítő eszközök is. A UCLA kutatói kifejlesztettek egy olyan alkalmazást, ami lehetővé teszi a hallássérült szülők számára érzékelni és értelmezni gyermekük sírását, akkor is, ha nincs a közvetlen közelükben.
Mindenkinek joga van családot alapítani
A Moreno házaspár olyan szépen vette a gyerekneveléssel járó akadályokat, olyan nagy örömüket lelik benne, hogy októberben érkezik a második gyermekük. Azt még nem tudni, ő képes lesz-e hallani a hangokat, a kórházi hallásszűrés adja csak majd meg a választ. Azt pedig Janet és Daniel is leszögezi, hogy eltekintve a siketségüktől, ugyanolyan családként funkcionálnak, mint bármelyik másik. Ugyanazokkal a nehézségekkel, örömökkel néznek szembe.
S hogy mit élnek át maguk a gyerekek? Ugyanezt. Lilit Marcus halló gyerekként nőtt fel egy siket családban. Számtalan kérdéssel találkozott már élete során, olyanokkal is, mint hogy ismeri-e a Braille-írást és hogyan tanult meg autót vezetni. Lilit emlékei szerint gyerekkorában nyilván felmerült a hallás témája, például amikor vacsorán telefonon kellett segítenie szüleinek, vagy fordítania kellett jelnyelvet nem ismerő emberekkel, de egyébként úgy működött minden, mint bármelyik családban. Az édesanyja reggel elvitte az iskolába, este vacsorát készített, édesapja megtanította vezetni (a siketek éppúgy tudnak autót vezetni) és arra is, hogyan kell kitölteni a csekkfüzetet. Családi nyaralásokra jártak, túráztak. Ezekhez képest az, hogy a telefon csörgés helyett villogott, igazán apróságnak tűnik. Viszont a nyelv kérdése érdekes Lilit esetében: folyékonyan kommunikál angolul, ám amikor a legmélyebb érzései törnek elő belőle, az anyanyelvéhez, azaz a jelnyelvhez fordul. Az jelenti számára a biztonságot, az első nyelvet, amit megismert ezen a világon.
Gyerekek felnőttszerepben
Ugyanakkor a helyzetnek hátrányai is vannak. A beszéd és a jelnyelv két különféle kommunikációs eszköz, másfajta figyelmet igényelnek. A halló gyerek emellett egyfajta tolmácsként működik szülei és a világ között, ami nemcsak pluszmunkát jelent, de azt is, hogy olykor olyan beszélgetésekbe keveredik, amelyekhez még túl kicsi. Erről számol be a siket szülőkkel felnőtt Lovel is: „Ha az orvostól kezdve a csődbíróságig mindenhová magukkal vonszolnak a szüleid, hogy fordítani tudj, nagyon hamar felnősz. Jóval azelőtt megtanultam a vakbélműtét szó helyesírását, mint a házét. Tanúi voltam mindazoknak a fájdalmasan unalmas dolgoknak, amelyeket a felnőttek zárt ajtók mögött csinálnak, amiket a legtöbb ember egyetemista koráig soha nem lát. Ez ugyan felkészített a felnőttkori papírmunkára, de inkább áldás és átok volt egyszerre.”
A siketséggel szembeni előítéletek pedig a gyereket is elérik, hiába beszél tökéletesen. Sokszor megtörténik például, hogy hangosan szidják a családot idegenek, feltételezve, hogy annak minden tagja hallássérült, a jelelő gyerek pedig ettől még hallja és érti, amit mondanak. Miközben attól, hogy valaki siket, még nem buta, visszamaradott vagy szegény – csak hogy a leggyakoribb előítéleteket soroljuk. Az ilyen családban felnövő gyerekek hamar megtanulják, hogy az emberek furcsa kérdéseket tesznek fel és értetlenkednek, miközben ők teljesen normálisnak érzik a családjukat – akkor is, ha ők hallanak, a szüleik pedig nem.
