A gyerekek testalkata és önképe folyamatosan alakul. Számít, mit hallanak magukról akár a szüleik, akár a rokonok szájából. Akik mintha nem értenék, hogy a „csak jót akartam” jellegű mondatokkal mekkora sebeket lehet ejteni.
Nahát, milyen magas lettél! És olyan sovány! Eszel te rendesen? Esetleg: Hűha, te aztán sokat ettél mostanában, ugye? Nem félsz, hogy csúfolni fognak?
Nézzen ki tulajdonképpen akárhogy az adott gyerek, valamilyen megjegyzést biztosan kap a külsejére. Nem állítjuk, hogy ezek rossz szándékkal érkeznének. Ám az is biztos, hogy ha mantraszerűen hajtogatják őket a rokonok, az megmarad. Jobb esetben úgy, hogy a nagypapám szerint mindig is túl sovány leszek. Rossz esetben úgy, hogy a gyerek rossz önképpel próbál mindent megtenni annak érdekében, hogy elkerülje a piszkálódásokat.
Azt hihetnénk, hogy 2021-ben a testsúly és az alkat már nem téma. Hiszen itt vannak a plus size modellek, divatos lett az aputest, egyre több, szokatlan külsővel megáldott fiatal válik modellé pont amiatt, mert különbözik az átlagtól. A gyerekekről valamiért mégsem tudunk leszállni. Legkésőbb általános iskolában már egymást is csúfolják, azaz semmi szükségük nincs arra, hogy hasonló megjegyzéseket kapjanak otthon is. Mégis kapnak. Szerető rokonaiktól, akik szinte kötelességüknek érzik, hogy valamilyen megjegyzést tegyenek a külsejükre. Túl kövér, túl sovány, túl vastagok a csontjai, vagy éppen túl vékonyak, magas vagy alacsony, hízott vagy nyúlt, és még sorolhatnánk.
Még ezzel sem lenne semmi baj, ha nem a negatív jelzők kerülnének elő. Az épp korosztályánál alacsonyabb kisfiúnak semmi szüksége arra, hogy azt hallja, na, te se éred még fel az asztalt! Bezzeg én a te korodban! Ehelyett meg lehetne dicsérni a haját, a ruháját, bármilyen külső vagy belső tulajdonságát. Esetleg csak annyit mondani: hű, de sokat változtál, amióta nem láttalak! Ehelyett azonban egyes rokonok mérgező mondatokat fogalmaznak meg anélkül, hogy felfognák, mit is tesznek valójában. Ha számukra megszokott, hogy a saját testükről negatívan nyilatkozzanak, ha az önbizalmuk mindig is gyenge lábakon állt, hajlamosak lehetnek ezt kivetíteni a gyerekekre. Amíg ezt meg nem törjük. No de mégis hogyan értessük meg a rokonokkal, hogy pozitív önképet szeretnénk kialakítani a gyerekünkben? Hogy a megjegyzéseik bizonyítottan internalizálódnak, azaz a gyerek nemcsak meghallja őket, de akár belsővé is teheti az üzeneteket, ez pedig a melegágya az étkezési rendellenességeknek?
A rokonok piszkálódásának komoly következményei lehetnek
Egyik nagyszülő vagy nagynéni sem szeretne ott állni a harminckilósra fogyott, mesterségesen táplált gyerek mellett, akinek az élete attól függ, sikerül-e elérni nála, hogy ne éheztesse tovább magát. Ugyanígy nem örülnének, ha édességfüggő vagy kórosan túlsúlyos leszármazottjuk mellett állva az orvos azt fejtegetné, milyen szívproblémák alakultak ki a fejlődő szervezetben. Mégis efelé hajszolhatják a gyerekeket anélkül, hogy egyáltalán észrevennék.
Virginia Sole-Smith táplálkozási zavarokkal és testszégyenítéssel foglalkozó író szerint a gyerekekben könnyen kialakul az érzés, miszerint testünk egy problémaforrás. Az, hogy hízunk vagy növünk, változunk, rossz dolog. Próbálják megszerezni az irányítást a folyamatok felett. Ez pedig egy fiatal elmében, aki nem kap elég pozitív megerősítést, és nincs túl sok fogalma az egészséges táplálkozásról, akár rossz szokásokat is kialakíthat. Éheztethetik vagy tömhetik magukat, vagy azért tesznek meg mindent, hogy „aranyosak” vagy „szép vékonyak” maradjanak. Christy Harrison dietetikus, táplálkozási tanácsadó szerint egyik gyereknek sem tesz jót, ha túlzottan a kinézetére és az ezzel összefüggő evésre és testmozgásra helyeződik át a hangsúly.
Ez az igazi oka a rokoni beszólásoknak
Amikor megpróbálunk beszélni a családtagokkal arról, hogy ne tegyenek megjegyzéseket a gyerek küllemére, minket is érhetnek meglepetések. Például ilyenkor derül ki, hogy sok hozzátartozónk egyáltalán nem rosszindulatú. Azért beszélnek állandóan a gyerek külsejéről, mert nem tudják, mi mást mondhatnának még. Nem ismerik annyira a kis rokont, hogy emlékezzenek rá, mikor lesz a következő meccse, helyette inkább arra koncentrálnak, amit látnak. Ezen pedig lehet változtatni: irányítsuk a nagybácsi figyelmét a gyerek sakkozóképességeire, a legutóbb olvasott könyvre vagy bármilyen közös tevékenységre. Ez segíthet áthidalni a generációk közt tátongó szakadékot, ami általában kínos szótlanságot eredményez – ezt igyekeznek valahogy kitölteni felületes, a külsőre vonatkozó megjegyzésekkel. Jó megoldás lehet, ha nem üres kézzel érkezünk a családi találkozókra, hanem valami aprósággal, amit a gyerekek készítettek: egy rajzot vagy épp társasjátékot látva máris van kényelmes beszédtéma.
Így szereld le a negatív jelzőket
Persze a változás mindig lassú és szakaszos – időnként pedig nem megy végbe, akárhányszor is beszélgetünk róla és fogalmazzuk meg a kérésünket. Ha felhangzik a külső megjelenésre vonatkozó negatívum, nem kell szótlanul ülnünk, adjunk rá választ. Persze nem könnyű megtalálni az egyensúlyt egy ilyen feszült helyzetben, hiszen védeni szeretnénk a gyerekünket, de ha túlzásba esünk, csak rontunk a helyzeten. Helyette inkább mondjuk ki, hogy bízunk a gyerek szervezetében, vagy kérdezzünk rá az adott rokon emlékeire ezzel kapcsolatban: Papi, ha jól emlékszem, neked sokat kellett éhezned a háború alatt, hogy élted túl? Anci néni, te egészen apró kislány voltál, ugye? Milyen érzés volt? Így ügyesen elérhetjük, hogy vad nosztalgiázás induljon be, esetleg valamelyik családtag azt is megosztja, milyen nehezen élte meg saját testének változásait. Innentől kezdve pedig akár együtt is érezhetünk vele.
Beszélgess a gyerekeddel!
Akárhogy is sülnek el a családi találkozók, utána – és nem a többiek előtt – érdemes erről beszélgetni a gyerekkel. Ő mit érzett, mit vett észre, számára mi volt furcsa? Az, amit mi szülőként mondunk a gyerekünknek, nagyobb súllyal esik latba, mint amit a rokonok. Ha jól tudjuk érezni magunkat a saját bőrünkben, önazonosak vagyunk, sokat beszélgetünk a gyerekkel a test sokszínűségéről, a fejlődés mikéntjeiről, akkor a rossz érzést okozó megjegyzéseket is elsimíthatjuk.
Lektorálta: Varga Kriszta pszichológus
