A gyereknevelés valójában egy önismereti utazás, és először saját magunkkal kell jóban lennünk ahhoz, hogy jó szülők legyünk – állítja Cziglán Karolina pszichológus, aki sok éven át a Díványra is írt. A pár- és családterápiával, valamint életvezetési tanácsadással foglalkozó szakember első könyve a közelmúltban jelent meg Tökéletlen szülők, boldog gyerekek címmel, ennek apropóján beszélgettünk a tökéletességről, együttérzésről, apákról és az újdonsült anyákra nehezedő teherről.
Miben más ez a könyv, mint a többi gyerekneveléssel kapcsolatos kiadvány?
Általában azok írnak könyvet, akiknek van egy nagyon határozott elképzelésük arról, hogyan kellene gyereket nevelni. Nekem is vannak bizonyos gondolataim, hogy mi az, ami hibának számít, és mi az, ami fontos, de a fő gondolatom az, hogy nincs egyféle metódus, ami az egyetlen helyes gyereknevelési módozat lenne.
Mindenkinek van egy saját személyisége, és abban kell a segítség, hogy így hogyan tud jó szülő lenni. Ha valakinek nagyon fontos a rend és a fegyelem, akkor hiába olvas el egy könyvet a nagyon engedékeny gyereknevelésről, neki az nem lesz komfortos.
Abban próbálok segítséget nyújtani, hogyan tudjuk megtalálni saját hangunkat, hogy az a gyerekkel is összhangban legyen. Nem egyfajta jó megoldása van a gyereknevelési helyzeteknek, amit ha valaki eltalál, akkor szuper, de ha nem, akkor meg rossz szülő.
Sokféleképpen lehet jó szülőnek lenni, csak fontos, hogy saját magunkkal is legyünk türelmesek.
Vegyük figyelembe a saját lelkiállapotunkat, a saját személyiségünket és figyeljünk oda a gyerekre is, hogy ő mit akar üzenni a viselkedésével.
Sok szülőt kínoz, hogy szeretne tökéletes lenni, de ez nagyon nehéz, mert amikor a gyerekem a boltban lefekszik a földön és sír, akkor mindenkiben felmerül a kérdés, hogy vajon hol rontottam el, hol van a hiba?
Lehet, hogy nincs is hiba.
Hogyan lehet ehhez szülőként jól hozzáállni?
A szülőség másoknak is nehéz. Erről mintha túl kevés szó esne, főleg arról az időszakról, ami a gyerek születése után történik. Van egy torz kép, hogy az anyaságban való kiteljesedés egy rózsaszín buborék, miközben a valóságban sokan azt érzékelik, hogy ez életük legnehezebb időszaka. Nem úgy szoktunk erről beszélni, hogy milyen baromira nehéz, hanem úgy, hogy milyen gyönyörűséges. Tehát az az egyik, hogy az ember az elvárásait reális szintre helyezze, és természetesnek tekintse, hogy ha ő jó szülő, akkor is előfordul, hogy a gyereknek vannak hisztirohamai.
A másik, hogy saját magunkkal milyen viszonyban vagyunk. Mennyire vagyunk együttérzőek, támogatóak magunkkal, és ha egy nehéz helyzetben találjuk magunkat, akkor ne csak arra fókuszáljunk, hogy valamit elrontottam, hanem egy kicsit tudjunk magunkra hangolódni. Amikor nagyon hisztizik a gyerek, a szülőnek el kell fogadnia, hogy nem biztos, hogy van olyan eszköz a kezében, amivel azonnal meg tudja nyugtatni a gyereket.
Azt tanuljuk meg, hogy saját magunkat hogy tudjuk ilyenkor megnyugtatni, mert egy nyugodt szülő sokkal szabadabban ki tudja találni, hogy mire van szüksége a gyereknek. Mert több okból lehet hisztizni. Lehet, hogy halálosan fáradt, lehet, hogy nagyon rossz napja van, és ha nyugodt idegállapotban kicsit ráhangolódunk, akkor sokkal inkább meg tudjuk találni az utat, hogyan segíthetünk neki.
Hogy lehet megtanulni az önnyugtatást?
Ez egyfajta hozzáállás magunkhoz, ami eleve sokaknak nincsen a világképében. Azt tapasztalatom a munkám során, hogy ettől sokszor megijednek az emberek, hogy nem fognak-e ellustulni, ha nagyon együttérzőek magukkal. De ez pontosan az ellenkezőjéről szól. Akkor tudjuk saját magunkat fontos célokban támogatni, motiválni, ha azt érezzük, hogy nem valamiféle kritikusai vagy üldözői vagyunk magunknak, hanem segítői.
Ez persze gyakorlás kérdése is, nem olyan, hogy egy kapcsolót átkapcsolok, hogy mától együttérző vagyok magammal.
Észre kell vennünk, ha igazságtalanok vagyunk, és csak mélyebbre nyomjuk saját magunkat a problémában.
Gondoljuk végig: ha nem tudom most jól kezelni a helyzetet, akkor mi van? Páran azt gondolják talán, hogy „milyen pocsék ez az anyuka”, páran pedig azt, hogy „jaj, én is voltam ilyen helyzetben, szegény”, de igazából semmi nem történik, nem ezen múlik a gyerekkel való kapcsolat. Így a helyén tudjuk kezelni ezeket a szituációkat, amik 20 év múlva nem biztos, hogy olyan fontosak lesznek, és lehet, hogy csak egy jó sztori lesz.
Honnan tudjuk, hogy az a szituáció tényleg nem lesz hosszú távon olyan fontos és lényeges?
Sose egy-egy helyzet határozza meg a gyerek jövőjét és a kapcsolatot, hanem inkább olyan dolgok, amik ismétlődnek. Például, ha egy gyerek visszatérően azt érzi, hogy valamit nem fogadnak el belőle. Ha van egy olyan szülő, aki nagyon rossz néven veszi, hogy a gyerek haragszik, és ezt nagyon elutasítja. Ha ez tendenciózusan így történik, akkor az az önképben torzulást okoz. A gyerek azt tanulja meg, hogy „ha én haragszom, akkor rossz vagyok”, és akkor már talán saját maga előtt is letagadja ezt a dolgot, és ennek mindenféle következménye van.
De sosem egy szituáció van, ami nagyon rossz hatással bír. Ha szülőként nagyon rosszul reagálok valamire, akkor meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy ez nem az ő hibája volt, én voltam nagyon feszült, ne haragudjon. Az ilyen helyzetek, amikor a szülő reflektál saját magára, még meg is erősíthetik a kapcsolatot.
Legközelebb, ha a gyerek úgy érzi, hogy megint rosszul reagált a szülő, akkor szóvá is teheti, hogy „miért vagy rám ilyen dühös, amikor én nem is csináltam semmi olyan durvát”. Minél inkább megbeszélhető és nyílttá tehető, annál kevésbé lesz ez lappangó teher.
A könyvben nagy a hangsúly az apákon. A környezetemben azt látom, hogy az apáknak nehéz kapcsolódni a kisbabával. Hogyan lehet megkönnyíteni a dolgukat?
Ez érdekes kérdés, mert sosem voltam benne biztos, hogy ez természettől fogva így van, és a férfilétből következik, vagy abból, hogy mi magunk, anyák, a társadalom így állunk hozzá, és természetesnek tartjuk, hogy ugyan, mit kezdene ő egy babával. Miközben sokszor tapasztaltam azt, hogy ha egy apa tudatosan odafigyelve vagy spontán kapcsolódik a babához, például magára köti, és elmegy vele bevásárolni, akkor az nagyon sokat ad ezeknek a férfiaknak. A könyvben szerepel egy példa is, hogy egy apa egy felnőttkori konfliktus miatt már majdnem ellenségnek látta a fiát, amikor beugrott neki az a kép, hogy babaként magára vette egy nyári napon, és együtt lezuhanyoztak – ettől szinte megvilágosodott, hogy ő ugyanaz az ember, a saját gyereke. Az apák is sokat kapnak abból, ha a babával kontaktálnak, és az anyák is, ha nem csak rájuk hárul minden. Mert valójában nem olyan automatikus, hogy egy nő felolvad ebben az állapotban.
Az apáknak azzal segíthetünk, ha természetesnek vesszük, hogy a baba a két szülő babája, és megteremtjük a lehetőséget, megadjuk a bizalmat. Általában az apák erre nyitottak, ha azt látják, hogy van helyük ebben a családban, és az anya és a gyerek nem csak egy kettes egység, ami nem mellesleg párkapcsolati konfliktusokat is tud okozni.
Említetted, hogy egy újdonsült anyának milyen nehéz helyzete van. Hogyan lehet felkészülni?
Legfőképp úgy, ha az ember nem várja azt magától, hogy könnyű legyen, főleg az első gyerek születésénél. Egy teljesen más életformához kell adaptálódni, és arra még nincs megoldási készletünk, ezt majd akkor alakítjuk ki, amikor benne vagyunk. Ha valaki abból indul ki, hogy ez egy természetes módon nehéz helyzet, akkor már nem hiszi azt, hogy valami gond van vele. Teljesen természetes az ambivalencia, hiszen az ember egyrészt örül a gyermekének, de lehet, hogy iszonyú monotonnak is találja az anyasággal járó életmódot. Nézzük meg, hogy mi lenne nekünk segítség? Megoldható-e? Így már egy egészen más lelkiállapotba kerülünk, hogy ezek természetes igények, és meg kell próbálni harmonizálni a valósággal.
Ez azért is nehéz, mert a kismamák szeretnek egymás felett ítélkezni, különösen, ha valakinek van igénye a szabadságra a gyerek mellett is.
Igen, de ezek az ítélkezések főleg bizonytalanságból fakadnak. Szeretné azt érezni, hogy az a jó, ahogy ő csinálja, és ezért aki máshogy csinálja, az rossz. Oké, ő így gondolja, nekem meg szükségem van arra a heti két tornára. Lehet a másiknak véleménye, de a legfontosabb, hogy saját magunkkal harmóniában legyünk. Talán azt a legnehezebb később megbocsájtani, ha be kell ismernünk, hogy éreztük, mit kellett volna, de volt rajtunk egy nyomás, és ezért nem tettük meg. Sokkal nehezebb ezt megbocsájtani, mintha azt mondom, hogy „úgy tettem, ahogy szívem szerint éreztem, de lehet, hogy ezek szerint tévedtem, hát ilyen van”.
